|
|
SÍK
SÁNDOR: KERESZTÚT
|
III. Stáció:
Jézus először esik el a kereszt alatt
Azóta így van: megyek Teutánad,
Megvarázsolt vas a mágnes felé,
- Hova mennék? az Ige titka nálad,
Az életé, az én életemé, -
S egyszerre csak elfut a föld alólam,
Hurok rántása lépő lábamon:
S fekszem a földön, élettelen ólom.
- Akartam? Nem akartam? Nem tudom.
Arcom meg-meglegyintik angyalok:
Szépség, Igazság, izzó látomások,
Elsuhanó szárnyakkal rám suhog
Minden bizonynál bizonyabb hívásod.
Megyek feléjük, mint az alvajáró,
A látás józan mámora elönt,
Hét nap járom a tiszta fényözönt:
Nyolcadnap reggel lomha szürke háló
Égen és földön, lépteim nyomán
Langyosan ásít álmos ingovány,
Zöld békanyál a köntösömre loccsan,
Pedig szemem fönnjár a csillagokban.
Lábam a lucskot, szemeim a fényt
Egyszerre isszák: melyik vagyok én?
És melyik leszek holnap s azután?
Hogy fölforgassa szívem fenekét,
Hoz-e valaki élesztő ekét?
S jó magot a felmagzott gaz után?
Mert én Uram, ha csak magamra bíznád,
Úgy gondoznám el a szép tiszta búzát,
Ugyan nem volna benne köszönet!
Nem, Uram, nem lesz benne örömed,
Hacsak a tenyértörő ekevasnak
Neki nem állsz Te magad is velem,
Ó konkolyölő, szántó Kegyelem.
|
|
|
