|
|
|
|
Sík
Sándor: A galileai asszony
|
Ráchel maga elé nézett.
- Nem haragudtam rá - mondta csendesen. Nem volt rá okom. Sohasem
bántott. Kedves, jó asszony volt. Csak bosszantott, hogy mindenki azt a
fiút dicsérte. Mintha minden ember engem akart volna bosszantani. Hogy
az ács fia ilyen szép, meg olyan szép. No bizony, egy galileainak a
gyereke! Az én két kicsikém mellett!
- Hát most már megint nem lesz párja a fiaidnak a városban - mondta a
takácsné sóhajtva. Bánat és némi irigység rezgett a hangjában.
Ráchel lehajolt, az ölébe vette a kicsikéket és hevesen magához
szorította őket.
- Nem tudom, hol késik az uram ennyi ideig. Már itt kellene lennie. Nem
tudom, mi van velem, de valami nyugtalanság bánt egész nap. Mondtam az
uramnak is, kértem, ne menjen el ma, de kinevetett. Azt mondta,
okvetlenül el kell vinnie az edényeket a farizeus Józsefnek. Nagyon
szigorú ember. És holnap szombat lesz.
Szalóme kihajolt a korláton és lenézett az utcára.
- Ott jönnek ni, éppen! A galileaiak!
Ráchel odanézett. Ott ment az ács az utcán, csendes, komoly lépéssel.
Kis batyu volt a balkezében, a vállán fejsze és fűrész. Kötőféken
vezette a szamarat. A szamáron ült az asszony. Ölében tartotta a
gyermeket. A feje a gyermek fölé hajlott. Látszott, hogy nem lát semmit
maga körül, hogy nincs más gondolata, csak a gyermek. Mikor a ház elé
értek, a takácsné lekiáltott:
- Jó utat, galileai!
Az ács fölnézett és csendesen mondta:
- Békesség nektek.
Ekkor megmozdult az asszony is. Fölnézett. Ráchel érezte, hogy a szeme
őrá tapad. Különösen érezte magát. Valami megszégyenülés-félét érzett.
- Isten veled, jó Ráchel! - mondta szelíden az ács felesége.
Ráchel felelni akart, de aztán maga sem tudta, hogyan történt, hirtelen
elfogta valami makacs bosszúság. Elvörösödött és elfordította az arcát.
Nem felelt.
A galileaiak csendesen mentek tovább.
|
|
|
