|
|
LEV TOLSZTOJ NÉPMESE
FELDOLGOZÁSA:
PÁNOV APÓ KARÁCSONYA
|
Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi
orosz falucskában egy öreg cipészmester.
Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak,
vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov
cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki
egyszerűen Pánov bácsinak szólította.
Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy
piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az
utcára nézett. Ebben a szobácskában
élt, és itt készítette, foltozgatta,
javítgatta szorgalmasan a cipőket. Azonban azt sem
állíthatjuk róla, hogy szegénységben
élt, hisz voltak szerszámai, volt egy
ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette
ebédjét, amely mellett melengethette
meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben
néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált;
egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy
kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg,
amikor ráköszöntött az esti
sötétség. És az emberek
állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt
rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat
rakatni hozták régi lábbelijüket. Így
aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő
pénze, hogy kenyeret vásároljon a
péknél, kávét vegyen a
szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát
kedvenc leveséhez. Az öreg cipészmester boldog volt.
Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt
szeméből mindig vidám fény sugárzott.
Szeretett énekelni, szívesen
fütyörészett, és az utcán mindig
jókedvűen köszöntötte ismerőseit.
Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok.
Pánov bácsi szomorúan állt
szobácskájának ablakánál. Elhunyt
felesége jutott az eszébe, meg a fiai és
lányai, akik rég elhagyták a családi
fészket. Karácsony előestéje volt, családi
ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell
egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a
szomszédos, gyertyák és lámpák
fényétől világos ablakokat, amelyek
mögött néhol feldíszített
karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról
játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult
kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja
repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült
hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny
cipészműhelybe. ,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan,
fejét csóválva Pánov bácsi.
,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben
szemében kialudt a vidám fény. Aztán egy
nagyot sóhajtott, meggyújtotta az
olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz,
és leemelt róla egy régi, megsárgult
könyvet. Lesöpörte munkaasztaláról az ott
maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre,
majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott
székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha
életében nem járt iskolába, csak
nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan
kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot
hangosan mondott ki.
|
|
|
