|
|
|
Móra Ferenc: A gyevi törvény
|
Gyevit
ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy
macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi
magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A régi
világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket
Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne
öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy
Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják
meg a mindenféle dézsmaszedők. No de ez a tudósok dolga, én csak annyit
mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt
benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki
benne járt, Mátyás király volt.
Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer
ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még
nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így
könnyebb kimondani a Palavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.)
Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján
kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:
- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?
- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.
- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.
Mentek
is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás
nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek
beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt
megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:
- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki nagy alázatosan megszólalt:
- Kivéve a gyevi bírót.
Szép,
fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte
hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat.
Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház
ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott
egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
- Csárda ez, atyafiak?
- Az ez.
- Van-e benne fehér cipó?
- A váci püspök se eszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.
- Hát piros bor?
- A török császár se iszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé:
- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel,
ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak
illendően.
- Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárában - ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda,
de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy "kivéve a gyevi
bírót".
- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.
-
Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s
kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király
azonban most már bosszúsan vont vállat.
|
|
|
