|
|
|
|
Móra Ferenc: A békapásztor
|
Az ám, mert a legyeket kergettem el magamról. Arra ébredtem föl, hogy az egyik nagyot csípett rajtam s azt zümmögte a fülembe:
- Vigyázz, hé, mert a békád vám nélkül mén át a Tiszán.
Ijedten ugrottam föl, de bizony a békácska még mindig állta az egy
helyet. Hanem az ozsonnám már ott volt mellettem a füvön. Akkora
mézeskenyér, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Pedig a hídpénzszedőnek
is szüksége van ám a lábára. No, nem is ejtettem le a mézeskenyeret,
hanem leküldtem még a méztelenjét is. Lassan morzsoltam, hogy tovább
tartson, mert untam már magamat nagyon. Elzsibbadt minden porcikám s
nem adtam volna egy körtemuzsikáért, ha beszaladhatok édesanyámhoz. Az
ám, de a békámnak nem volt szaladhatnékja. Nem annak még csak
ozsonnázhatnékja se. Bizonyosan nagyon beebédelhetet délben.
Az utcánkban pedig nagy riadalom támadt. Dob pergett, duda nyekergett:
bizonyosan medvetáncoltató járt arra. Elfutott a méreg, mikor eszembe
jutott, hogy minden pajtásom ott ugrándozik most. Mérgemben elkaptam
egy legyet s odahajítottam a békának. Ennek már csak utána kap a
lustája! Rá se nézett biz az. De még azt is eltűrte, hogy a legyet a
feje tetejére ültessem tornászni. De ez már csakugyan kihozott a
sodromból. Megállj, hékás, majd megugratlak én! - gondoltam magamban s
egy bodzafaággal megsuhintottam a békácskát.
- Indulj, békula!
Nem indult az most se, csak a feje tört le. Az ám, mert töltött
csokoládé volt az egész békácska. Azért nem volt szabad közel mennem
hozzá, hogy rá ne ismerjek. Úgy álltam rajt bosszút, hogy megettem még
a körme hegyét is. Aztán beoldalogtam az udvarba, de már a szobába
szégyellettem bemenni. Én nem mentem be, de édesapám kijött s
csudálkozva kérdezett:
- Nini, vége a békapásztorságnak?
- Vége - hajtottam le a fejemet.
- Megunta a béka az egy helyet?
- Én untam meg, édesapám.
- Hej, fiam, hát még ha hídpénzszedő lesz belőled! - veregette meg édesapám a vállamat.
Többet aztán sose panaszkodtam, hogy sok a szaladozni valóm!
|
|
|
