Óh,
te kedves-édes Hermann Boriska, kicsi parasztasszony ágyszomszédom a
kassai kórházban, akit hajnalban már felvert az aggodalom s beteg
szívét meghajszolta a félelem, hogy mi van az ő három kis gyermekével
otthon, s mi lesz a negyedikkel, akit beteg szíve alatt hordott, ugye,
te tudod, Boriska, hogy milyen “jó üzletet” csináltam én veled, amikor
neked adtam a piros kabátom? A piros kabátot, ami olyan vonzóan és
csábítóan piros volt, hogy egész nap le nem tudtad a szemed venni róla.
Dehogyis merted volna kérni. Csak vágyódva nézted, csodáltad és sírva
fakadtál, mikor a kezedbe nyomtam.
De utánam jöttél, napok múlva megkerestél s édes kis kékkarikás
arcocskádban, puha kis csókodban elhoztad nekem az én soha nem látott
édesanyám csókját – s meleg, hívó szavadban, hogy jöjjek hozzád falura,
feküdjek ott nálad – elhoztad az én régen elsüllyedt igazi otthonom
melegét. Óh te kedves, hálás kicsi lélek, aki férjed helyett
szántottál-vetettél, magad helyett főztél mostál, gyereket dajkáltál s
beteg szívvel gyereket vártál, – engem is vállalni akartál, csakhogy
megháláld a piros kabát örömét.
Boriska, szívem, üzenem neked; hogy a tartozásod ki van egyenlítve.
Mert befogadott engem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá – egy kicsi
testvéred, a Kababik Rozika, akinek az arca éppen olyan kedves, mint a
tied, a szeme éppen olyan tiszta; s akiben ugyanaz a szeretet él, ami
benned, Boriska.
Ugye, te törött tekintetű, reszkető kezű, repedezett: körmű furcsa
kicsi ember, aki a poprádi utcasarkon megfogtad a kezem s nem kérdeztél
semmit, csak felsegítettél az idegen gépkocsira. – aki takargattál,
enni adtál, pedig te is rongyos, te is éhes voltál, hiszen nagyon
messziről, egy haláltáborból jöttél vissza – ugye tudod, hogy a te
jóságodat valahol, valaki azóta már visszaadta a te anyádnak, a te
nővérednek, a te gyermekednek.
És te, kedves Tatár, aki őrünk voltál, aki mindig nevettél, és mindig
énekeltél. Raktad a tüzet egész éjjel; hogy mi, szegény foglyok, jaj,
csak meg ne fázzunk – aki enni hoztál, és cserébe semmit se vártál -,
talán te nem is tudod, hogy a szeretet énekelt benned. Te csak élsz és
dalolsz, mint a madarak, s a madarak biztos ösztönével végzed
feladatodat a világban.
És te, idegen lány az idegen városban, aki kézen fogtál, lefektettél,
simogattál, az egyetlen megmaradt cipődben az én dolgaim után
szaladgáltál – ugye tudod, hogy a sok megaláztatás és bujkálás alatt
lopakodott beléd a szeretet, amit aztán rám pazaroltál.
Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt,
ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó
akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni
akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek.
Szeretettel adni és érte semmit sem kívánni.
Így kell élni.
|
