Megrendítően szép és felejthetetlen pillanat ez számomra. amikor most idelépek az Úrasztala elé. Színésznő vagyok, sok-sok szerep van mögöttem, s most mégis elszorult szívvel, akadó lélegzettel állok itt, mert először történik meg velem, hogy nem színházban, a mások élményeit és szavait közvetítem, ami tulajdonképpen a színésznő feladata, hanem az Isten házában, a saját élményeimet a saját szavaimmal próbálom átadni Önöknek. Bocsássák meg nekem ezt a merészséget és engedjék meg, hogy belekezdjek ebbe a csendes beszélgetésbe, amit úgy kívánok, mint soha semmit egész életemben.
Legelőször is kérni szeretnék Önöktől valamit. Én azt kérném ha lehet, vessenek le most magukról minden cinizmust és gőgöt s hallgassák meg az én szerény dadogásomat – szeretettel. Mert én most őszintén szeretnék beszélni, olyan őszintén, ahogy talán életemben nem beszéltem, olyan őszintén, mint ahogy a füvek és a. fák, a hegyek és a madarak beszélnek, akik között közel két évig éltem. Ez a két esztendő volt, azt hiszem mindnyájunk életében a legnehezebb, a legsötétebb élményekkel telezsúfolt idő.
Mindnyájan hoztunk valamit magunkkal ebből a pokoli két esztendőből, valami végleges tapasztalást, ami irányítja azóta is az életünket. Én is hoztam. Én azt, hogy itt állok és élek s ezt olyan nagyon nagy ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor most Önökkel beszélgetni kívánok, amikor verset mondok vagy énekelek, amikor színházat játszom, vagy egy gyereket megsimogatok, úgy érzem, nem teszek egyebet, mint törlesztek – törlesztem az adósságom, amivel tartozom annak a Valakinek, aki az életemmel újból megajándékozott. S én úgy gondolom, s ezért ne haragudjanak rám, hogy mindnyájunknak valahogy így kellene felfogni az ez utáni életünket: ajándéknak, amiért hála jár és viszonzás. Meggyőződésem, hogy ez a végső értelme ennek a különben olyan nagyon értelmetlennek látszó háborúnak.
Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit s a halál nem pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után újabb mondat következik.
Elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy nagyon nagy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen, hanem minden tetted és gondolatod megtermi a következményét s ezért, bármi jó vagy rossz ér az életben, annak előidézője te és csakis te vagy. S ha értetlenül állsz szemben valami történéssel, valami méltatlansággal, szenvedéssel vagy magával a halállal – légy meggyőződve róla, hogy feltétlenül megérdemelted, mert okozóját, a törvényellenes tettet te követted el még akkor is, ha most már nem emlékszel rá.