És elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme – elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyád szemében, a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él – mert a szeretet az Isten.
Szinte látom most egyesek arcán a gúnyos és főlényes mosolyt. Szegény teremtés – gondolják -, milyen naiv és megszállott a hitével. Látom a másik megránduló vállát, amint lerázza magáról a képtelennek és számára szinte már nevetségesnek hangzó elavult szót: Isten. Látom a harmadik ökölbe szoruló kezét, haragosan ránduló száját, amint fenyegetően dünnyögi: Istent mernek emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a pokoli sok szenvedést és halált? De látom azt a néhány kifényesedő szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten. Látom mind a négyfajta embert: a Gőgösöket, a Bosszúállókat, a Kételkedőket és a Hivőket. Jól látom őket, mert vándorlásom alatt sokszor találkoztam mindegyikükkel. Akkor hallgattam, kérdeztem, figyeltem őket, most megpróbálok felelni nekik.
Mondd, te szegény, gőgös ember, miért rángatod a vállad? Mire vagy olyan gőgös, mondd? Az erődre talán? Hát nem láttad, hogy fosztja le az éhség csontjaidról a jól ápolt és agyontornáztatott izmokat? Nem láttad, hogy mállik szét imádott tested a gyűlölet által gyártott fegyverek egyetlen kis szilánkjától? Nem láttad, hogy dőltek össze palotáid, villáid, gyáraid, hidaid, nagyszerű erőid minden produktuma?
Mert a gyűlölet szórta a bombát, s a sok büszke emberi alkotás összeomlott, mint a kártyavár. Nem merült fel benned egy pillanatra sem a kétely, hogy talán, talán nem volt jó az alap, amire építettünk eddig? Mert nézz csak szét a romokon, pesti embertársam – nem furcsa az, nézd csak -, hogy a templomtornyok mind-mind milyen egyenesen állnak? Mint összetett, imádkozó kezek nyúlnak fel a romok közül az égre…
Mosolyogsz? Nem hiszel a jeleknek? Kár – nagy kár, mert a Jelek és Csodák vezethetnek már csak ki bennünket abból a sötét és félelmetes rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket.
Vagy a vagyonodra vagy gőgös, te szegény vállvonogató? Hát van még vagyonod ? Vagy ha már nincs, gondolod, hogy ha újra összespekulálod, összefeketézed, összeházasodod, összeirigykeded? Gondolod, hogy most majd meg fogod tudni tartani? Nem, és ezerszer is nem! Ez az egyik legnagyobb értelme ennek az egész elmúlt szörnyűségnek, hogy ráébredjünk végre: csak az marad meg az anyagi javakból, amiért becsületes és jó szándékú munkával, mi magunk megdolgoztunk. A többit elviszik, elszórják, felégetik, mind. Nem fontos kicsoda, milyen jogcímen és milyen jelszó védelme alatt. A jelszavak és emberi szándékok mögött az isteni szándék rejtezik és könyörtelenül csak annyit hagy meg mindenkinek, amennyi valóságosan jár neki és amennyire valóságosan szüksége van ahhoz, hogy az Úton tovább tudjon menni. És vigyázz, ember, minél kevesebb az úti csomagod, annál közelebb vagy a Célhoz, s aki mindenét és mindenkijét elvesztette, az nagyon figyeljen, áhítatosan figyeljen, mert ahhoz már nagyon közel van a Cél: ahhoz már nagyon közel hajolt az Isten.