|
|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Visszaemlékezések
|
1945
februárjában kaptuk meg a behívót, aminek katonai szempontból már semmi
értelme sem volt, hiszen addigra világossá vált, hogy a háborút
elvesztettük. Sikerült nyílt parancsot szereznünk, ezzel elhagytuk a
hunyadistákat bátyámmal együtt, és beálltunk a hadseregbe. A nyilas
terrort is átéltük: megállítottak, igazoltattak, nagyszájú, fiatal
bőrkabátos „harcosok” gyaláztak, szidtak, gyáva nyúlnak bélyegeztek,
csaknem kivégeztek. Ezután a frontra kerültem. A szovjet támadás
megindulásakor egy tank kipécézett, csaknem eltaposott. Volt részem
légitámadásban is, a repülők ráröpültek az utakra és a légvédelmet
teljesen nélkülöző csapatokra, mellettem kopogtak a golyók. Borzalmas a
süvítés, és az a tudat, hogy nem menekülhetsz sehová, teljesen
tehetetlen vagy. Annak azonban nagyon-nagyon örülök, hogy senkit sem
lőttem agyon. Akkor még diák voltam, 18 éves, és a Jóisten erre is
vigyázott, mert amikor a Lozer géppuskát be kellett volna vetni, reggel
kipróbáltam, és eltörött benne valami, úgyhogy használhatatlan volt.
Még egy puskával jártam ugyanígy. Azután már nem a harcra, csak a
menekülésre gondoltunk. Végül Brünn mellett hadtestemmel együtt szovjet
fogságba kerültem. A nemzetközi békeegyezményt 1945. május 9-én írták
alá, ez azonban nem számított: a foglyok egy részét agyonlőtték, a
többit bevagonírozták. Szolnok, Debrecen, aztán a hazai vágányok
csattogását felváltotta a széles nyomtáv, majd Dnyepropetrovnál egy
fahíd recsegése. A fogolytábor Sztalinóban volt, Levédia környékén,
ahol az ősmagyarok szálláshelye volt valamikor. Visszafelé tettük meg
hát az utat, mint később megtudtam, a kárpátaljai magyar
férfilakosságot is elhurcolták, kit a Gulágra, Szibériába, kit a
Donyeck-medencébe, kit máshová. Benépesült hát az őshaza, újra
magyarokkal…
Teljes bizonytalanság, hiszen semmiféle tárgyalás,
ítélet nem volt: nem tudhattuk, mi a szándékuk velünk, meddig tart a
fogságunk. Holmink alig maradt, az édesanyám által ajándékozott
feszületet azonban sikerült megmentenem.
Örömmel fedeztem föl, hogy
pár fogolytársam valahogyan szintén megőrzött egy-egy kis keresztet.
Ekkor a fiatalság lelkesedésével és elszántságával úgy döntöttünk:
megtérítjük a Szovjetuniót. Nem szavakkal, hanem tanúságtétellel:
példát adunk környezetünknek, viselni fogjuk a keresztjeinket.
Elhatározásunk nem volt kockázatmentes: harminc évvel voltunk a nagy
októberi szocialista forradalomnak nevezett és a későbbiekben csupa
nagy kezdőbetűvel írt kommunista puccs után, a vallásüldözések
időszakában. Bennünket azonban ez nem befolyásolt, nem rejtegettük
tovább kincseinket. Amikor felszíni munkán dolgoztunk, követ
szállítottunk, lebontottunk valamit, a keresztet cérnára fűzve a
nyakunkba akasztottuk. Ekkor megtapasztalhattam azt, amit papi
tevékenységem során annyiszor: az emberek a kereszt, a feszület láttán
nem maradnak közömbösek.
Először a gyermekek megnyilvánulásait
idézem, akikre Krisztus is oly nagy szeretettel tekintett. Életem
további részében megadatott, hogy foglalkozhattam a fiatalsággal, ennek
a táborbeli találkozásnak az egyszerűsége, mélysége azonban örök
emlékem maradt. Az itt lakó kiéhezett, alultáplált, vékony lábú, nagy
hasú kisgyerekek odafutottak hozzánk, pravoszláv szokás szerint
csókolgatták a keresztet, „Krisztosz, Jézusz Krisztosz” kiáltottak fel.
Nem is falu volt ez, inkább bányatelep, az emberek nagy szegénységben
éltek, a gyermekek vitaminhiányosak, alultápláltak voltak, lelkesedésük
azonban azt mutatta, hogy Krisztus ismeretét az itteniek a nélkülözés,
a megpróbáltatások közepette is tovább adták. Templom itt nem volt,
otthon kellett imádkozzanak, a rejtegetett, a mégis megőrzött ikonok
előtt, ahol nyilván apró gyertyákat gyújtottak, melynek füstölő
lángocskájában felragyogott a hitük.
De megjelent a sátán, az
elutasítás, a tagadás is, akinek szintén meg kellett nyilvánulnia.
Egyszer odarohant hozzánk négy-öt fiatal katona, káromkodtak,
gúnyolódtak, köpködtek, mi meg igyekeztünk védeni a kereszteket. Boga
nyema, Mária nyema, így kiáltoztak, ezek a szavak a tagadást fejezik
ki. Mikor végre elvonultak, a felvigyázó őr körülnézett, és odasúgta: –
Ne féljetek, ezek túl fiatalok, később már másképpen gondolkodnak az
emberek. A mi családunkban is van otthon ikon, papa, mama imádkozik. Az
elutasítás íme kiváltotta a tanúságtételt, ami igazolta, hogy jól
döntöttünk, mikor vállaltuk hitünket.
|
|
|
