|
|
|
|
JAN KARAFIÁT: SZENTJÁNOSBOGARAK
|
Beköszöntött
az ősz. A napfény egyre sápadtabb, a hideg egyre csípősebb lett.
Szentjánosbogárék el is határozták, hogy az idén többet nem repülnek
ki. Csupán Mécsbogár komája ígértette meg Szentjánosbogár urammal, hogy
családostul még egyszer ellátogatnak hozzájuk a tél beállta előtt.
Másnap reggeli után el is mentek. Mécsbogárék már alig győzték kivárni
a jöttüket. Összeölelkeztek, Jánosbogárka kezet csókolt a
keresztszüleinek, aztán a keresztanyja kézen fogta:
- Gyere csak, Jánosbogárka!
- Mit sütött, keresztanyám?
- Túrós meg mákos kalácsot, kisfiam. - És már vitte is be a teli tálat.
Mindenki vett belőle egy darabot, aztán csak beszéltek, beszéltek.
Jánosbogárka elunta magát:
- Keresztanyám, tartogat számunkra még valami finomat?
- Hát hogyne. Hiszen ebben az évben utoljára vagytok itt. Csak nyáron
látjuk egymást újra.
- És mi az?
- Mindjárt meglátod. Gyere, segíts!
Jánosbogárkának nem kellett kétszer mondani. De ezúttal nem az
almáriumhoz mentek, hanem az udvarból nyíló kamrába, abban a kamrában
pedig egy gyönyörű kékesvörös szőlőszem mosolygott rájuk. Bizonyára egy
érett fürtről szakadt le. Jánosbogárka segítségével Mécsbogárka és
édesanyja ünnepélyesen bevitték a szobába.
- Ide állítsátok az asztal közepére, az lesz a legjobb - tanácsolta
Mécsbogár uram. Addigra már előkészítette a csapot, egy kis kalapáccsal
kiütötte a szőlőszem szárát, a helyébe illesztette a csapot, és már meg
is töltött egy kis csészét a pezsgő vérvörös szőlőlével.
Elsőként Szentjánosbogárné asszony kortyintott belőle, majd Lámpáska,
Mécsbogárné asszony, utána Jánosbogárka édesapja és Mécsbogár uram.
Jánosbogárka és Mécsbogárka épphogy csak a nyelvecskéjüket márthatták
bele. A bor jó édes volt, mindenki dicsérte, de féltek, hogy a fejükbe
száll, ezért Mécsbogárkát édesanyja elszalajtotta a mezőre egy korsó
harmatért.
|
|
|
