|
|
|
|
Szent II. János Pál: A megváltás misztériuma
|
Szent Pál ugyanezt az igazságot még mélyebben fejezi ki a
megigazulás fogalma révén. Az Apostol leveleiben – különösen azokban,
amelyeket a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt – a megigazulás tana
polémikus jelleget ölt magára. Pál, aki a farizeusok iskolájába járt,
akik az Ószövetség tanulmányozásában mélyültek el, vitába száll azzal a
meggyőződéssel, miszerint a megigazulás forrása a Törvény lenne.
Valójában, állítja, az ember nem a Törvény által előírt tettek révén
jut el a megigazulásra, különösen nem a rituális jellegű, sokrétű
előírások megtartása révén, amelyeknek olyan nagy jelentőséget
tulajdonítottak. A megigazulás forrása a Krisztusba vetett hitben van.
A keresztre feszített Krisztus az, aki felmenti a bűnös embert vétke
alól, minden alkalommal, amikor az ember, a Krisztus által végbevitt
Megváltásba vetett hite erejében megbánja bűneit, megtér és visszatér
Istenhez, mint Atyjához. Így tehát a megigazulás fogalma is bizonyos
szempontból még mélyebb kifejezése mindannak, amit a Megváltás
misztériuma magába foglal. Ahhoz, hogy Isten előtt megigazuljunk, nem
elegendők az emberi erőfeszítések, szükség van arra, hogy megérintsen
bennünket a kegyelem, amely Krisztus áldozatából fakad. Csak Krisztus
önfeláldozása, keresztáldozata rendelkezik azzal a hatalommal, amely
visszaadja az embernek az Isten előtti megigazulást.
Krisztus feltámadása arra a tényre világít rá, hogy az emberi lény
igazának csak az Isten által, a Megváltás misztériuma révén a
történelembe helyezett jó mértéke felel meg maradéktalanul. A húsvéti
misztérium így az Isten által teremtett világban élő ember létének
végleges mértékévé válik. Isten ebben a misztériumban nem csak az
eszkatológikus igazságot, az Evangélium teljességét, vagyis az Örömhírt
nyilatkoztatta ki. Ebben a misztériumban tündököl egy fénysugár is,
amely az egész emberi létet beragyogja evilági dimenziójában, és
következésképpen visszatükröződik a teremtett világon. Krisztus,
feltámadása révén, mondhatnánk „megigazulttá tette” a teremtés művét,
különösen az ember teremtését, abban az értelemben, hogy
kinyilatkoztatta a jó „helyes mértékét”, ahogy azt Isten az emberiség
történelme elején kívánta. Ez a mérték nemcsak az, amelyet az Isten a
teremtésben akart, és amelyet azután az ember a bűnnel megrontott; egy
túláradó mérték, amelyben a kezdeti terv legmagasabb rendű kifejezésére
jut (Ter 3,14-15) Krisztusban az ember új életre kapott meghívást, a
fiú életére a Fiúban, aki Isten dicsőségének tökéletes kifejezése: „gloria Dei vivens homo – az Isten dicsősége az élő ember”.
Részlet II. János Pál az "Emlékezet és Identitás" c. könyvéből
|
|
|
