Az Isten tökéletes, és mert tökéletes, szeretet, amely minden tökéletesség csúcsa. A szeretet kiáradást, másra irányultságot jelent, ami konfliktusba kerül az egyedüliséggel. Ez a probléma. Mi ez a másik, amit az Isten szeret? Ki ez a másik, akinek Isten odaadja magát? Az ember, a világ, az univerzum? Nem, mert az ember, a világ, az univerzum nem létezett mindig. Kell, hogy Isten öröktől fogva tudja élni az ő szeretetét abban az önmagából való kilépésben, amit a szeretet feltételez. Tehát az Istenen belül kell, hogy létezzen ez a másikban létező kilépés önmagából, megőrizve az egységet. Az Isten tehát másság, párbeszéd, kilépés önmagából, miközben egy. Ez az egység pedig nem merev dolog, hanem a közösség egysége. Azt is mondhatnánk, hogy az iszlám és a keresztény Isten közötti különbség az, hogy külsőleg egységben van, de belül eltérnek egymástól: az iszlám az Istent kívülről egynek látja, a kereszténység belülről közösség és szeretet dinamizmusának látja. Más szóval az iszlám megmaradt az Ószövetség Istenképénél: Izrael Istenénél, a zsidó Istennél. A Jézus Krisztus által bemutatott Isten a benső Isten. Jézus, pontosabban Szent János, azt mondja evangéliumának első fejezetében, hogy „Istent soha senki sem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1,18). Jézus fölemeli a fátylat Isten benső életéről. Vajon ugyanaz az Istenünk? Igen és nem. Igen, mert ugyanaz. Nem, mert eltérő módon érzékelik. És talán ebben rejlik a félreértés.