Születésünk első percétől kezdve görcsösen ragaszkodunk az élethez. Ösztönös, majd tudatos szálak kötöznek hozzá és hamar kinyílik szívünkben vágyaink legszebb virága: a boldogság kívánása. Amint a virág várja, csalogatja a termékenyítő bogarak látogatásást, úgy várunk mi is valamit és valakit, hogy megtermékenyítse boldogságunk virágát. Sokan az anyagi javak: a pénz, a gazdagság, a különféle élvezetek pillangóiban bizakodnak. Mások, és talán ők vannak a legtöbben, emberi kapcsolatoktól várják, remélik boldogságukat. Ennek érdekében kinyitják a barátság és a szerelem szirmait, hogy magukba öleljék a másik ember boldogító ajándékát. A földet keresztül-kasul szelik a boldogság keresők útjai. Ha azonban tüzetesen körbenézünk világunkban, kevés igazán boldog emberrel találkozunk.
Mivel az emberben ilyen elemi vágy él a boldogság után, érthető, ha elsősorban azokra hallgat, akik boldogságot ígérnek neki. Tagadhatatlan, hogy minden ember rendelkezik ilyen boldogító hatalommal. Gondoljunk itt mindenekelőtt azokra, akik oly pazar bőkezűséggel osztogatják a szeretet kincseit. Aztán gondolhatunk az úgynevezett nagy emberekre, akik tudásukkal, művészetükkel gazdagítják az emberiséget.
Nyilvánvaló, hogy a keresztény ember is beleáll ebbe a boldogságkereső körmenetbe. Jézusra emeli tekintetét, aki sokszor beszélt a boldogságról, jóllehet ezt ígérő tanítása látszat szerint ellentétben áll elvárásainkkal. Gyakran beszélt a kereszt, a szenvedés vállalásáról, ami elengedhetetlen feltétele követésének. Bármennyire is különösnek találjuk, a jézusi boldogság útja tövisek között, keresztúton, Golgotán vezet a boldogság felé. Talán ezért is vállalkoznak kevesen Krisztus követésére. Úgy gondolják, hogy egy keresztre szegezett ember nem lehet a boldogságkeresők vezére.
Nem kétséges, hogy a világban tapasztalható fizikai és erkölcsi rossz, a szenvedés sokféle változata szöges ellentétben áll örömre szomjazó természetünkkel. Megértjük és méltányosnak tartjuk a gonoszokat sújtó szenvedéseket. Még azt is elfogadjuk, hogy a rosszra használt emberi szabadság nyomán szenvedések fakadnak. Értelmünk szobájában azonban nem tudjuk befogadni azt a sajnálatos jelenséget, hogy szenvedésben részesülnek az ártatlanok is. Valaki felhív telefonon és felháborodva bejelenti: "Most olvastam az újságban, hogy egy kislányt bestiális módon meggyilkoltak. Mondja meg, hogy tűrhet ilyesmit az Isten? Egyetlen apa sem tűrné, hogy így bánjanak ártatlan gyermekével." Mit válaszolhatunk ilyen és ehhez hasonló vádakra? Péter apostol pártjára állunk, aki tisztában volt mestere bűntelenségével, jóságával, hatalmával és ezért tiltakozott a megjövendőlt szenvedések ellen. Jézus szokatlan keménységgel utasítja vissza Péter tiltakozását. Mert előtte nem úgy jelenik meg a szenvedés, mint az emberi élet fájdalmas negatívuma, hanem mint szeretetének követe. A földi élet színpadán körülnézve semmi sem alkalmas annyira áldozatos szeretetünk bizonyítására, mint a szenvedés vállalása.