„Fiam, menj ki szőlőmbe dolgozni!”

Könnyű dolog bárki kérésére igent mondanunk. Milyen könnyen és boldogan röppen el a hűséget ígérő szó a házasságot kötő fiatalok ajkáról. A kimondott igen megnyugtatja a kérelmezőt, a teljesítés reményét önti szívébe. Ám az ígéretnél sokkal nehezebb annak valóra váltása. Gyakran megtörténik, hogy az igen nemmé változik. A két fiúról szóló példabeszéd erre a jelenségre emlékeztet. A példázatban szereplő atya Istent jelenti, aki különféle megbízásokkal fordul gyermekeihez. Igaz, Ő sem éri be a szép szavakkal, az "uram, uram" emlegetésével, hanem a mennyei Atya akaratának teljesítését kívánja. Teszi ezt elsősorban azért, mert ezzel is üdvösségünket szolgálja.
Gyakran hangoztatjuk: jellemünk, emberi tisztességünk értéke attól is függ, hogy mennyiben álljuk adott szavunkat. Ígérni mindenki tud, de azt teljesíteni, becsülettel, pontosan, ez már egész embert kívánó feladat. Kereszténységünk minősége is azon mérhető le, hogy az Isten kezébe adott igenünket milyen mértékben teljesítjük. Sokan éppen azért utasítják el a kereszténységet, mert sokan csak a nevükben keresztények, de tetteikkel, életükkel egészen más utakon járnak. Erre figyelmeztet egy tanulságos mese.
A hiénák azt a megbízást kapták, hogy minden vendégtől, aki embernek vallja magát igazolást kérjenek. Az első ember így próbálta bizonyítani emberségét: "Két lábon, egyenes gerinccel járok, tudok beszélni, gondolkodni, tehát ember vagyok." Az állatok többsége azonban nem fogadta el ezt az érvelést. Egy másik ember így nyilatkozott: "Ember vagyok, mert emberektől születtem. Emlékezetem őrzi a múltat és terveket készítek a jövőre. Pénzt gyűjtök, palotákat építek, fegyvereket gyártok." A hiéna ezzel a válasszal sem elégedett meg. Úgy látszott már, hogy eredmény nélkül kell befejzni az értekezletet. Ekkor megjelent három éneklő gyermek. "Miért énekeltek?" - kérdezte tőlük a hiéna. "Mert örvendezünk." - felelték. "Miért jöttetek ide?" "Mert szeretnénk köszönetet mondani." "Miért vagytok hárman?" "Mert szeretjük egymást..." Az állatok összenéztek és mindnyájan úgy vélekedtek, hogy végre igazi emberekkel találkoztak. Vidámak, hálásak és szeretik egymást.
Ez a történet méltán alkalmazható a keresztény életre. Valódiságát nem szép szavakkal, hanem vidámsággal, hálával és szeretettel lehet és kell bizonyítanunk. Isten a jókedvű adakozót szereti. Nem véletlen, hogy azok a szentek, akik mindenüket az Isten és az emberek szolgálatának szentelték, mindig örvendező, boldog emberek voltak. Mária is azért volt boldog, mert nemcsak szóval, de tetteivel is igent mondott Isten akaratára.