|
|
|
Fekete István : Roráte
|
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb.
Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a
füle... akár a halotté...
– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról
– csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a
szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.
– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
+ + +
– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent
Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem
egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
+ + +
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy
selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom...
+ + +
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
+ + +
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól
megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az
arcukon.
|
|
|
