|
|
|
Fekete István : Roráte
|
Olyanok
ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak,
és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak
tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések
mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a
hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább
csak cuppognak. Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak
járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni,
ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak
hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki,
mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a
mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali
misére. A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még
egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a
várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett,
legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú
Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen
vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két
öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is
emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre
ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához. És most bóbiskolva
várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak
ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem
szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra,
hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt
világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de
abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a
harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
|
|
|
