|
|
|
|
DOMOKOS
ZITA: NAGYANYÓKA MESÉJE
|
Így
aztán sorban valamennyien gyanút fogtak, hogy olyankor, amikor nem
találják, Nagyanyóka éppen átváltozott valami mássá. Nem is mertek
egymással erről beszélni, attól való félelmükben, nehogy bolondnak
nézzék őket a többiek.
Csakhogy Nagyanyóka fölött közben telt az idő, egyre törékenyebb lett,
egyre apróbb, egyre görnyedtebb, már akkor volt csak, mint a
legeslegkisebb dédunokája. És egyre ritkábban látogatta meg fiait,
lányait, unokáit és dédunokáit.
De ha nem is tudott mindig elmenni hozzájuk, amikor bajban voltak,
mégis érezték a jelenlétét. Mikor a legeslegkisebb dédunokájának
torokgyulladása volt, Nagyanyóka ugyan nem látogatta meg, de az
éjjeliszekrényén egyszer csak ott termett a finom, gőzölgő gyógytea,
az, amit csak Nagyanyóka ismert, és amitől percek alatt meggyógyult a
beteg. A dédunoka, miután megitta a gyógyteát, azt mondta halkan:
„Köszönöm, Nagyanyóka” -, de aztán ijedten körülnézett, nem hallotta-e
valaki.
Igen ám, de Nagyanyóka egy szép napon végérvényesen eltűnt. Meg is
emlékeztek róla annak rendje és módja szerint, de közben anélkül, hogy
beszéltek volna erről egymásnak, valamennyien arra vártak, hogy
valamilyenképpen visszatérjen közéjük. És Nagyanyóka nem váratott
magára.
Hol emlékké változott, hol egy gyönyörű meséskönyvvé, hol finom,
gőzölgő teává, ha valaki épp beteg lett; hol esti violává, amit olyan
nagyon szeretett világ életében. Volt úgy, hogy egy-egy mosolyban
fedezték fel; volt úgy, hogy egy-egy önkéntelen mozdulatban.
Gyakran egész virágoskert formájában nevetett feléjük, de arra is akadt
példa, hogy az ablakpárkányon tipegő cinegemadár képében is felismerték:
- Nini, pont úgy tipeg, mint Nagyanyóka – mondták, és vidáman
bólogattak.
Így aztán Nagyanyóka ezentúl nem egy tömbházban lakott, hanem
kétszáztíz lakásban, és továbbra is együtt maradt mind a tizennégy
gyerekével, mind a százkilencvenhat unokájával, mind a
kétezerhétszáznegyvennégy dédunokájával.
És mind a kétezerhétszáznegyvennégy dédunokát, ha bepirosodott a torka,
Nagyanyó gyógyteájával gyógyították, és amikor azok is felcseperedtek
és gyermekeik születtek, ők is ezzel a gyógyteával gyógyították a
torokfájós gyermekeiket.
Nagyanyókának én vagyok a harmincnyolcezernégyszáztizenhatodik
ükunokája, és ezt a mesét a kétezerhuszonharmadik esztendőben írtam,
április 16-án.
|
|
|
