Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet!
Mennyi könnyhullatásba kerül! Mennyi penitenciával és imádsággal jár!
Mily szorgalmasan ajánlgatja imájába jó barátját, s hogyan kéri az
embereket, hogy könyörögjenek érette Istenhez! Állandóan az a vágy
emészti, hogy barátja haladjon a jóban, s nem tud megnyugodni, amíg nem
látja, hogy tényleg előre halad. Ha meg azután a barátja eljutott már a
tökéletesség egy bizonyos fokára s kissé visszaesik, akkor meg van
keserítve minden öröme az életben. Nincs étvágya, nem tud aludni,
folyton ez a gond nyomja, szüntelenül remeg, nem fog-e elveszni a
lélek, akit ő annyira szeret; nem kell-e majd tőle az örökkévalóságban
elválnia. Mert hiszen a földi elválást, a halált nem veszi semmibe:
minek is ragaszkodjék az ember az élethez, egy olyan dologhoz, amelyet
egy fuvallat kiragad anélkül, hogy azt képes volna azt visszaszerezni!
Ebben a szeretetben, mint mondom semmi helye nincs az önérdeknek, hanem
egyetlen óhaja, egyetlen vágya, hogy az a másik lélek minél gazdagabb
legyen égi javakban. Ezt nevezem én szeretetnek...
Az ilyen lélek ugyanis nem képes kétszínűségre barátaival szemben, így
nem tudja elhallgattatni magában, ha hibát vesz észre. Sőt ahányszor
ilyesmit lát, mindannyiszor szemünkre veti, ha gondolja, hogy ezzel
használ nekik; mert igazán szívén viseli lelki javukat. Az ilyenek nem
törődnek a világgal, de ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem
képesek másként viselkedni, nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik
előtt valamit eltitkolni. Azoknak vagy meg kell javulniuk, vagy pedig
vége a barátságnak, mert az ellenkezőt nem képesek, de nem is lehet
elviselniük.
Forrás: Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja és a belső várkastély