Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet!
Mennyi könnyhullatásba kerül! Mennyi penitenciával és imádsággal jár! Mily szorgalmasan ajánlgatja imájába jó barátját, s hogyan kéri az embereket, hogy könyörögjenek érette Istenhez! Állandóan az a vágy emészti, hogy barátja haladjon a jóban, s nem tud megnyugodni, amíg nem látja, hogy tényleg előre halad. Ha meg azután a barátja eljutott már a tökéletesség egy bizonyos fokára s kissé visszaesik, akkor meg van keserítve minden öröme az életben. Nincs étvágya, nem tud aludni, folyton ez a gond nyomja, szüntelenül remeg, nem fog-e elveszni a lélek, akit ő annyira szeret; nem kell-e majd tőle az örökkévalóságban elválnia. Mert hiszen a földi elválást, a halált nem veszi semmibe: minek is ragaszkodjék az ember az élethez, egy olyan dologhoz, amelyet egy fuvallat kiragad anélkül, hogy azt képes volna azt visszaszerezni! Ebben a szeretetben, mint mondom semmi helye nincs az önérdeknek, hanem egyetlen óhaja, egyetlen vágya, hogy az a másik lélek minél gazdagabb legyen égi javakban. Ezt nevezem én szeretetnek...
Az ilyen lélek ugyanis nem képes kétszínűségre barátaival szemben, így nem tudja elhallgattatni magában, ha hibát vesz észre. Sőt ahányszor ilyesmit lát, mindannyiszor szemünkre veti, ha gondolja, hogy ezzel használ nekik; mert igazán szívén viseli lelki javukat. Az ilyenek nem törődnek a világgal, de ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem képesek másként viselkedni, nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik előtt valamit eltitkolni. Azoknak vagy meg kell javulniuk, vagy pedig vége a barátságnak, mert az ellenkezőt nem képesek, de nem is lehet elviselniük.