|
|
|
|
A szamár
és a bogáncs
|
A
betlehemi házban, ahol József, Mária és a kis Jézus lakott, a pajtában
a csacsi jó étvággyal ropogtatta az illatos szénát. Mióta megérkeztek,
semmi dolga nem volt; a környékbeli parasztok mindennel ellátták őket,
csak vizet kellett hoznia naponta egyszer a kútról. Az udvarról az
ablakon át belátott a házba: ott bent Mária épp a kis Jézust fektette
le aludni, József pedig a tüzet rakta meg éjszakára. A csacsi álmos
lett: beballagott a pajtába, leheveredett az alomra és becsukta a
szemét.
Az éjszaka kellős közepén valami furcsa fényre ébredt. Nem a tűz volt,
és nem is az istállólámpa, de még csak a mécses vagy gyertya sem. Egy
darabig hallgatózott, nagy, szőrös füleit jobbra-balra forgatta,
előrehajtotta, hátracsapta, de nem hallott semmi különöset. Így hát már
éppen folytatni akarta az alvást, mikor a pajta ajtajában megjelent
József.
– Gyere gyorsan – szólt a csacsihoz –, kelj fel, hozok egy vödör tiszta
vizet, igyál, mert aztán azonnal indulnunk kell! Álmomban
figyelmeztetett egy angyal, hogy azonnal fogjam a Gyermeket és anyját,
és meneküljünk, mert a gonosz király a Gyermek életére tör.
A csacsi nem sokat értett az egészből, de a gazdája vizet hozott neki,
hát ivott. Csak akkor komorult el, amikor József sietős léptekkel egyre
újabb és újabb csomagokat hozott be a pajtába.
– Hogyhogy? – csodálkozott a csacsi. – Elköltöznek? És azt várják, hogy
én egyedül vigyem az összes holmit? Meg még az asszonyt és a Gyermeket
is? Hát nem, hát azt már nem! Hiszen ehhez egy kétökrös szekér kellene!
De hiába háborgott magában: József rákötözte a hátára a legfontosabb
holmikat, hiszen tudta, hogy messze, Egyiptom földjére kell menekülnie
Máriával és Jézussal.
Bizony, mire minden csomagot rákötöztek, szegény csacsi alig látszott
ki alóluk: csak a nyaka, a feje meg a patái. És akkor még ott volt
Mária, aki kendőjébe takarva hozta karján az alvó kis Jézust.
– Ó, szegény csacsi! – nevette el magát Mária. – Hát hogy fogsz így
megmozdulni?
– Nem tudom – gondolta a csacsi keserűen –, de vagy összerogyok, vagy
leesik rólam ez az egész rakomány.
De csodálatosképpen egyik sem történt. Mária azonban elkomolyodott:
– Bátor és erős csacsi vagy. De nem kívánom tőled, hogy minket is a
hátadon vigyél. Majd megyünk melletted. Gyere! Sietnünk kell.
Ettől a hangtól a csacsiból mintha elfújták volna a keserűséget.
Amennyire csak tőle telt, annyira gyorsan és óvatosan emelgette a
patáit, szaporázta lépteit.
|
|
|
