|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2016. FEBRUÁR
|
|
A költő, „ki Krisztust kiált”
Radnóti
Miklós Köszöntő című versével kezdte Jelenits István tanár úr azt a
rendhagyó irodalmi órát, melyet Sík Sándor születésének 127.
évfordulója alkalmából tartottak a Hatvany Lajos Múzeum zsúfolásig
megtöltött termében. E rendhagyó eseményről számolunk be, aminek a
forrását a piarista.hu szolgáltatja.
Az est előadója történelmi kontextusba helyezve mutatta be a 127 évvel
ezelőtt született Sík Sándor életútját. Így jelenlévők nemcsak egy
gazdag életművet és változatos életpályát ismerhettek meg, hanem
korrajzot is kaptak a 20. század első felének Magyarországáról.
Sík Sándor zsidó származású szülei gyermekeik születése idején már
katolizáltak, így Sándor már katolikus családba született. Gyermekkorát
Gödöllőn töltötte. Mély hitét és a művészetek iránti fogékonyságát is
édesanyjától örökölte. Piarista iskolába járt Pesten és Kecskeméten.
Nagyon fiatalon, tizennégy évesen kérte felvételét a rendbe. Novícius
éveit Vácon és Kecskeméten, majd Pesten töltötte. Itt tanult teológiát
a rendi főiskolán, a bölcsészkaron pedig latin–magyar szakos tanári
diplomát szerzett. Ekkor mélyült el az irodalom iránti vonzódása.
Először Vácon, majd Pesten tanított. A Zászlónk című katolikus ifjúsági
folyóiratban jelentek meg első írásai, főként színházi ajánlók,
kritikák. És már 1910-ben napvilágot látott első verseskötete Szembe a
Nappal címmel. A Nyugat indulásának évei voltak ezek, a nagy megújulás,
a kulturális, irodalmi, szellemi élet fellendülésének időszaka.
A megújulás szándéka az egyházban is jelentkezett, a szociális
problémákra is érzékeny katolikus megújulás szószólója Prohászka
Ottokár püspök volt, aki azt hangsúlyozta, hogy az egyház nem csupán
hagyomány őrzője, hanem felelős a világ sorsáért is.
Ebben a gazdag, izgalmas szellemi légkörben szólalt meg Sík Sándor
sajátos küldetéstudattal, papként. Az első verseskötet egy
„harsonafúvás” volt – mutatott rá Jelenits István. – A címe utalt rá: a
kereszténység napra néző, nappal szövetkező magatartás, amely így akar
világot alakítani. Érdekes kötet, tapogatózás is, „torokköszörülés”, a
hang keresése. A költő tanul, de közben már nyilvánosság elé lép,
reméli és várja szavai hatását, és közben talál igazán önmagára.
Bátor fellépés volt a huszonegy éves Sík Sándoré, és talán túl hangos.
Később maga a költő is belátta, a vershez írt utólagos jegyzeteiben
rögzítette is, hogy túl kihívó volt. Azonban nem a maga nevében szólt,
hanem egy kétezer éves egyház nevében lépett föl méltósággal. De ez a
helykeresés, a mesterség megtanulásának időszaka volt, egy fiatalember
bátor költői fellépése – hangsúlyozta Jelenits István. – És Sík Sándor
határozott katolikus pap költőként szólalt meg. És csak ezután fordult
figyelme afelé, hogyan tud nem fölénnyel, nem kihívóan, hanem megértően
beszélni azokkal, akiket megszólít.
Az előadó ezt követően számba vette a költészetére ható élményeket, a
hangot és a tematikát egyaránt befolyásoló életrajzi eseményeket. Az I.
világháború alatt Sík Sándor egy évet töltött lelkipásztorként a
doberdói harctéren. A háború tapasztalata mélyen megrázta, világképét
átalakította, és hozzájárult a kezdeti diadalmas hang fokozatos
elcsöndesedéséhez.
Sík Sándor egy, a magyar irodalomban ritka hangot képvisel: a vallásos
hangot. Költészetében Istenhez fordult, és a kegyelem emberformáló
nagyságára igyekezett rámutatni. Ez szokatlan volt, ahogy a hang is,
amely egyre imádságosabb, bensőségesebb lett – emelte ki Jelenits
István.
A ’20-as években újra a tanítás évei következtek Sík Sándor számára,
aki tanórákon kívül is foglalkozott az ifjúsággal, főként a cserkészet
keretei között, amely a nemzetek közötti megbékélésre, a szeretetre
nevelés eszköze és tere is volt, és lehetőséget kínált mély személyes
kapcsolatok kialakítására a fiatalokkal. Tanítványa és cserkésze volt
többek között Szerb Antal is. Sík Sándor Prohászka Ottokárral együtt
vallotta, hogy a kereszténységnek az élet gazdagításán kell
munkálkodnia. A cserkészet erre is teret kínál, és a hozzákapcsolódó
élményanyag szintén megjelenik a piarista szerzetes költészetében.
1929, a szegedi egyetem alapítása nagy változást hozott a költő
életében. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter a
piarista tanárt kérte fel a magyar irodalomtörténet oktatására az új
egyetemen. Ő a feladatot vállalta, és tanítási tapasztalatait is
kamatoztathatta itt: hallgatóit a magyar irodalom mellett az
irodalomtanítás mesterségére is megtanította. A tanítás mellett pedig
részt vett a szegedi kulturális élet szervezésében és a diákélet
gazdagabbá tételéhez is tevékenyen hozzájárult. Jelenléte meghatározóvá
vált Szegeden, mindenhol tiszteletet váltott ki, előadásait más karok
hallgatói is látogatták. A rábízottakra pedig személyes gondja volt,
így Radnóti Miklósra is, akit imádságoskönyve elkészítésébe is bevont,
imádságok fordításával bízva meg őt. Maga Sík Sándor pedig zsoltárokat
fordított, és a Szent vagy, Uram! népénekeinek szövegén dolgozott
ezekben az években.
Aztán 1939-ben összeomlott a szegedi élet. A világháború alatt Sík
Sándornak is menekülnie és bujkálnia kellett. Majd 1946-ban az elsők
között kapta meg életművéért a Kossuth-díjat. A diktatúra kialakulása
után visszaszorult ugyan a rendi keretek közé, de a Vigilia
szerkesztőjeként mégis volt megszólalási lehetősége. Emellett
lelkigyakorlatokat tartott, ő lett a főváros értelmiségének
lelkipásztora.
A tevékeny, mozgalmas szegedi évek után ismét lehetősége és ideje
adódott a versírásra is. És költészete váratlan új mélységet kapott.
Hangja törékenyebb, érzékenyebb, csöndes, ámuló, gondolkodó lett
végleg. Isten keze nyomát kereste az élet apró-cseprő szépségeiben,
verseiben megszólalt a bizalom: a kicsi jónak is meglesz a gyümölcse,
Isten kegyelme minden embert megérinthet.
Emellett az öregség és a halál közeledtének érzése is megszólalt
ezekben a költeményekben, de nem perlekedő hangon, hanem a bizalom
hangján fordult a költő a Jóisten felé. Nagy lélek volt, aki bármilyen
nehéz helyzetben is tudott bízni, minden körülmények között. Ahogy
megváltozott a világ Sík Sándor körül, úgy vált istenkapcsolata is
egyre gazdagabbá, árnyaltabbá, érettebbé. Ez megmutatkozott verseiben
is, melyekben az imádság egyre el-elcsuklóbb, rebegőbb hangon szólalt
meg – emelte ki Jelenits István, és felolvasta a Mikszáth téri
rendházban élt mindennapok ihlette Krisztus mindenfelől, valamint a
Megint csak a napot lesem és az Imádság humorért című verseket.
|
|
|
