|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2016. ADVENT
|
Soha ne zárjuk be az irgalmasság és megbocsátás kapuját!
Ferenc
pápa Krisztus Király ünnepén kiadott ünnepi homíliájával zárta le az
Irgalmasság Szentévét. Ennek az írásnak szerkesztett változatát
közöljük most. (forrás: radiovaticana.va)
Krisztus a mindenség Királyának az ünnepe megkoronázza a liturgikus
évet és az irgalmasságnak ezt a szentévét. Az evangélium ugyanis Jézus
királyságát az üdvösség műve csúcspontjaként mutatja be, méghozzá
meglepő módon: „Isten Fölkentje, a Választott, a Király” hatalom és
dicsőség nélkül jelenik meg: a kereszten, ahol inkább legyőzöttnek
látszik, semmint a győzedelmeskedőnek. Királysága ellentmondásos:
trónja a kereszt, koronája tövisből van, jogara nincs, hanem nádszálat
adnak a kezébe, nincs pompázatos ruhája, köntösétől megfosztották,
ujján nem visel csillogó gyűrűt, de a kezét szögek verték át, nincs
kincse, de eladják harminc ezüstért.
Jézus országa valóban nem ebből a világból való, hanem ahogy Pál
apostol mondja, abban megváltást és megbocsátást találunk. Országának
nagysága nem a világ hatalma, hanem Isten szeretete szerint való, egy
olyan szeretet, mely képes elérni és meggyógyítani minden dolgot. Ezért
Jézus szeretete leszállott egészen közénk, emberi nyomorúságunk
közepette lakott, kipróbálta a legalantasabb állapotunkat is, az
igazságtalanságot, az árulást és az elhagyatottságot. Megtapasztalta a
halált, az eltemetést, a poklokat. Éppen ez indítja a mi Királyunkat a
mindenség határai felé, hogy átöleljen minden élőt. Nem ítél és nem
hódít meg bennünket, nem sérti meg a szabadságunkat, hanem utat tör
magának az alázatos szeretetével, mely mindent megbocsát, mindent remél
és mindent elvisel. Csak ez a szeretet győzte le és győzi le továbbra
is az ellenségeinket: a bűnt, a halált és a félelmet.
Ma, kedves testvéreim, meghirdetjük ezt a különleges győzelmet, amivel
Jézus az idők királya lett, a történelem Ura: a szeretet
mindenhatóságával, mely Isten természete és saját élete, ami soha meg
nem szűnik. Örömmel osztozunk annak a szépségében, hogy ilyen Jézus
királyunk van: szeretetének uralma kegyelemmé alakítja a bűnt, a halált
feltámadássá, a félelmet bizalommá. Csekély dolog lenne azonban Jézust
csak a mindenség Királyának és a történelem középpontjának hinni,
anélkül, hogy őt az életünk Urává tennénk: mindez üres marad, ha nem
fogadjuk be őt és uralkodásának a módját személyesen. Segítenek ebben
nekünk azok a személyek, akiket a mai evangélium elénk tár. Jézuson túl
három figura tűnik fel: a bámészkodó tömeg, a kereszt tövében álló
csoport és az egyik megfeszített.
Az első csoport a körülálló nép, mely az evangélium szavaival ott állt
és bámészkodott: egy szót sem szól, senki nem lép közelebb. A nép távol
marad, hogy lássa, mi történik. Ugyanaz a nép, mely egykor Jézus körül
tolongott, most távolságot tart tőle. Életkörülményeinkkel és be nem
teljesült elvárásainkkal szemben, mi is kísértést érezhetünk arra, hogy
távolságot vegyünk Jézus királyságától, hogy ne fogadjuk el gyökeréig
alázatos szeretetének a botrányát, mely nyugtalanná teszi az énünket,
mert kényelmetlen. Inkább az ablak mellett maradunk, félreállunk,
ahelyett, hogy a felebarátainkhoz közelítenénk. De a szent nép, melynek
Jézus Királya, arra hivatott, hogy az ő konkrét szeretetének az útját,
hogy napról-napra kérdőre vonja magát: mit kér tőlem a szeretet, mire
indít engem? Milyen választ adok Jézusnak az életemmel?
Van egy második csoport, mely többféle személyiségből áll: a nép
vezetői, a katonák és a gonosztevő. Mindnyájan kinevetik Jézust.
Ugyanazzal a sértéssel fordulnak hozzá: «Szabadítsd meg magad!» . Ez
rosszabb, mint a nép kísértése. Úgy kísértik meg Jézust, ahogy a Gonosz
tette az evangélium kezdetén, mert az lemond az Isten módjára való
uralkodásról, követve a világ logikáját. Szállj le a keresztről és
győzd le az ellenséget! Ha Isten vagy, mutasd meg a hatalmadat és a
felsőbbségedet! Ez egy közvetlen támadás a szeretet ellen: «Szabadítsd
meg magad!», ne másokat, hanem saját magadat. Az én kerekedik felül
erejével, dicsőségével és sikerével. Ez a legszörnyűbb kísértés, az
első és az utolsó az evangéliumban. Jézus pedig ezzel szemben, a maga
sajátos módján, nem válaszol és nem is cselekszik. Nem védekezik, nem
próbál meggyőzni, nem érvel a királysága mellett. Továbbra is szeret,
megbocsát, az Atya akarata szerint állja ki a próbát, abban bízva, hogy
a szeretet megtermi a gyümölcsét.
Jézus királyságának befogadására vagyunk hívva, arra hogy mi is
harcoljunk e megkísértés ellen, tekintetünket szegezzük a keresztre
feszítettre, hogy mind hűségesebbek maradhassunk hozzá. Ezzel szemben
közülünk is hányan megelégedünk a világ felkínálta megnyugtató
biztonsággal. Hányszor is érezzük a kísértést, hogy leszálljunk a
keresztről. A hatalom és a siker vonzásának az ereje könnyű és gyors
útnak mutatta az evangélium terjesztését, gyorsan megfeledkezve arról,
hogyan is működik az Isten országa. Az irgalmasságnak ez a szentéve
arra hívott minket, hogy felfedezzük a középpontot, hogy visszatérjünk
a lényegeshez. Az irgalmasságnak ez az ideje arra hív minket, hogy a
Királyunk igazi arcát nézzük, amelyik húsvétkor ragyog fel, hogy
fedezzük fel az egyház fiatal és szép arcát, mely akkor tündököl,
amikor befogadó, szabad és hűséges, szegény az eszközökben és gazdag a
szeretetben és missziós. Az irgalmasság, miközben az evangélium szívébe
visz, arra buzdít bennünket, hogy mondjunk le azokról a szokásainkról,
melyek megakadályozhatják Isten Országának a szolgálatát és hogy a mi
irányultságunkat Jézus örök és alázatos királyságában találjuk meg, nem
pedig a mindenkori átmeneti királyságban és változékony hatalomban.
De nézzük harmadik személyiség kapcsán a Jézushoz közeli gonosztevőt,
aki arra kéri őt, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön az országa. Ez
az ember, egyszerűen csak Jézust szemlélve, hitt az ő országának. Nem
zárult magába a bajaival és bűneivel, hanem Jézusra tekintett. Kérte,
hogy emlékezzék meg róla és megtapasztalta az Isten irgalmát: Még ma
velem leszel a paradicsomban. Isten pedig, alighogy megadjuk neki a
lehetőséget, megemlékezik rólunk. Kész eltörölni teljesen és mindörökre
a bűnt, mert az ő emlékezete nem rögzíti a megtett rosszat és nem
tartja számon az elszenvedett sértést, szemben a mi emlékezetünkkel.
Isten nem emlékszik bűnre, csak ránk, bárkire közülünk, mint szeretett
gyermekeire. És hisz abban, hogy fel tudunk állni.
Kérjük az Istentől ezt az élő és nyitott emlékezetet. Kérjük a
kegyelmet, hogy soha ne zárjuk be az irgalmasság és megbocsátás
kapuját, hanem mindig tudjunk túllépni a rosszon és a megosztottságon.
Bízzunk mi is, ahogy az Isten teszi azt feltétel nélkül felénk. Mert ha
be is zárjuk a szent kaput, az irgalmasság igazi kapuja nyitva marad
számunkra, ami pedig Krisztus Szíve.
|
|
|