|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2015. KARÁCSONY
|
|
Sinkó Ferenc: Az ördög karácsonya
Egyszer
– hihetetlen régen, mikor még gyerek voltam –, Lucifer egy ostoba
ördöge ilyenkor, advent végén azt ötlötte ki magában, hogy feljön a
földre megnézni, mit tudnak annyira örülni és ünnepelni az emberek
karácsonykor. Odalopakodott a kínok városának fekete kapujához és
kiszólt az angyaloknak, akik kívül vigyáztak, kérjenek számára
kimenetelt, hadd kukkantson körül. Azok meg is hozták neki az
engedélyt. S karácsony vigíliáján megnyílt egy rés a nagy kapun, annyi,
hogy kifért rajta a kíváncsi pokolfi.
- Végy fel tűrhetőbb ábrázatot! – korholták az angyalok. – Így mindenki elszalad előled!
Megcsutakolták a képét és felöltöztették vándorlegénynek.
– És hová akarsz menni? – faggatták közben.
Az újdonsült vándorlegény vállát vonogatta és makogott.
– Eredj abba a kis községbe, ott ni! – mondotta egy angyal.
Rámutattak az én kicsi falumra, mely az Ipoly partján, a selmeci hegyek
legdélibb dombocskájának tövében kuporog és amelyet keletről akácfák
között őriz egy pléhfeszület, nyugatról két vén hársfa alatt egy másik.
Nem tudom, most hogy van, mert épp tizenhárom esztendeje, hogy nem
láttam, de akkor, régen, karácsony vigíliáján egész nap nagy volt a
járás-kelés, sütés-főzés, készülődés a cserepes, zsindelyes és
zsúpfedeles házak között. Döngött a famozsár, törték a mákot, csörögtek
az edények, kalács-, sülthússzagban úsztak a kövér fehér hópihék is.
A kéregetők, vándorok, koldusok, helybéli és szomszéd falvakból való
teknővájó és papara cigányok egymásnak adták a kapu kilincsét a
házsoron. Nem tűnt fel tehát, mikor a pokolból jött vándorlegény az
Ipoly felől az egyik szoroskás utcán beóvakodott közéjük.
Ténfergett fel-le a faluban, hallgatódzott, leselkedett, hogyan énekelnek bent az udvarokon a kéregetők:
- Hoztunk neki cipócskát, tejet, túrót, sajtocskát…
- Bizonyosan a sok ételnek örülnek úgy – morfondírozott magában az
ördöglegény – amiről énekelnek, meg aminek a szagát érezni. No hiszen!
Ezért a nagy ünneplés?
Már arra gondolt, hogy otthagyja a falut, mikor az egyik udvarból
szűrbe öltözött férfiak botladoztak kifelé, hónuk alatt
fűzfavesszőnyalábbal. Mögöttük asszonyok, kamasz gyerekek kosárral,
zsákkal hátukon. A pásztorok voltak, akik ugyancsak e napon szokták
végigjárni az állattartó gazdákat áldást mondani rájuk is, jószágaikra
is. A sok áldásért a gazdasszonyok úgy megrakták már minden földi jóval
a kosarakat és zsákokat, hogy a pásztorgyerekek orra a havas földet
köszörülte a teher alatt. A pásztorok meg teleszívták már magukat
nohaborral, hogy igen virágos hangulatban lépegettek.
- Gyere koma, igyál te is! – kiáltott a legöregebb az ördögre. – Nohabor!
És az orra alá nyomott egy teli üveget. Nem merte visszautasítani, de ugyancsak összerázkódott tőle.
Te se tudod, mi a jó! – hangoskodott a pásztor.
Mikor visszavette az üveget és a szájához emelte, meghökkenve kapta el onnan:
- Micsoda égett vas szaga van a pofádnak?! Tán kovácslegény vagy?
Az ördög buzgón bólogatott és sietve továbbállt.
– Aha! A nohabornak örülnek úgy karácsonykor! – állapította meg közben.
Ebbe a gondolatába végképp meg is nyugodott volna. De nem azért küldték
a mi falunkba, hogy könnyen belegyőződjék a maga igazába. Míg elmerülve
ballagott, asszonyi hang ütötte meg a fülét:
- Dicsérjük a kisded Jézust!
Ha tüzes vassal döfik oldalba, akkor se ugorhatott volna nagyobbat,
mint a név hallatára. Egy öreg néne lépkedett mögötte. Maris ángyom.
Külső látszatra nem volt semmi feltűnő rajta, hacsak nem gyulladásos
két szeme, meg a nagy szemölcs az állán, amiből három hatalmas szőrszál
ágaskodott szerte. De belül, kopott ködmöne alatt olyan tűz parázslott
benne, amit a pokolbéliek nagyon nem szeretnek. És azonfelül a túl való
dolgok nagy-nagy tudománya. Most is nyomban látta, kivel van dolga.
- Úgy?… Kutyafülű jószág! – szidta. – Még szent karácsony vigíliáján se
maradhatsz odalent a fenekeden? Kísérteni jöttél a szegény keresztény
népet, ugye?
– Nem! Nem! – tiltakozott dadogva a sarokba szorított kósza lélek.
– Csak az… ünnepet akarom látni… Hogy mért… olyan kedves?
– Álnok féreg! Nem hiszem a szavad, ha igazat mondasz is! De ha akarod
tudni, majd én megmutatom. Gyere velem… Atyának, Fiúnak, Szentlélek
nevében hatalmam alá vetlek…
Az álnok féreg összegunyorodott az áldás alatt, és engedelmesen poroszkált Maris ángyom oldalán.
- Segítesz nekem – magyarázta ez feléje – kalácsot sütnöm Rozinak… mákosat sütök neki.
- Kicsoda az? – kérdezte a lélek.
– Kicsoda?… Egy asszony. Három gyereke van, és ő meg beteg… Most jártam
végig a falut, hogy ki mit segítsen neki… Juli megsüti a libát, Apol
megfőz, a lányok: Etel, Margit, Viktor a karácsonyfát készítik el.
Hazaértek. Ángyom rögtön készülődni kezdett a sütéshez.
- Gyere, hozunk pazderját az ólkából a begyújtáshoz!
Az ólkában megrakott egy filkast könnyű kenderpazderjával.
- Hozd! – szólt az ördögre.
Az lehajolt, hogy felemelje… És lám – meg se tudta mozdítani. Ángyom előbb csodálkozva nézte. Aztán megvilágosodott az értelme:
– Nem bírod? Hisz könnyebb, mint a szalma. Persze! Csak a rosszra vagy erős! A jóra nem! Látod, látod! Te haszontalan!
Felkapta a filkast, besietett vele a konyhába és begyújtott. Aztán
sürögni-forogni kezdett. Az ördög állt a pitvarban és csak nézte.
Ángyom már el is felejtkezett róla. Ide röppent, oda szállt, csörgött,
kopogott a kezében az eszköz, cuppantott a kelő tészta felett,
előragadta a famozsárt és a törőt és dum-dumm – törte a mákot.
És amint tett-vett, egyre szépült ángyom – nem földi szemmel, hanem a
túlvalókéval. Ahogy nőtt a láng a kemencében, úgy lobogott a tűz egyre
jobban benne, belül a ködmön alatt is. Az arca piros színben ragyogott,
mint az alma, amit a kisded Jézus tart a kezében az oltáron, szeme
csillogott, mintha gyémánt lámpás gyúlt volna ki benne.
A mélyről jött látogató úgy elbámészkodott rajta, hogy csak arra riadt
fel, mikor egy angyal megkoppantotta a pitvarajtót, és intett neki,
hogy jöjjön, mert a kimenő lejárt.
- Tudod most már, miért szeretik úgy a karácsonyt? – kérdezte az angyal, míg az Ipoly felé surrantak a szoroska utcán át.
- Olyanok lesznek tőle, mint az angyalok! – dünnyögte az ördög szomorúan.
És eltűntek a vízparton a füzesben. Csak egy vessző mozgott még néhány pillanatig nyomukban, mint amelyikről madár röppen el.
|
|
|
