|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2015. HÚSVÉT
|
|
Húsz éves az újságunk/régiségünk!
Bizony,
sárgul már az első példány címlapja, melynek vezércikkében Sütő András
író és mesterem, Jelenits István gondolatainak segítségével valamint
Máté evangéliumát is idézve hívtam föl a figyelmet az írás illetve az
írástudók felelősségére. A megfontolandó szemelvények azonban cseppet
sem fékezték a két vakmerő ifjú alkotói hevületét: János komámmal és
barátommal 1995-ben újságkészítésbe fogtunk. Nagy bátorság volt. A mai
laptoppal, tablettel, okostelefonnal kommunikáló ifjak el sem tudják
képzelni, hogy milyen lehetett ez. Nemhogy internet meg google,
számítógépünk sem volt. Adatbázist a könyvespolcom meg az emlékeink, a
szerkesztőséget a konyhaasztalom jelentették. A cikkeket golyóstollal
írtam. Ezeket meg a kapott kéziratokat egy focista barátunknak adtuk,
aki egy újság szerkesztőségében dolgozott. A hithez semmi köze nem
volt, munkaidő után barátságból begépelte, tördelte az írásokat, és
kinyomtatta a szűzpéldányt. Erre felragasztottuk Zoltán atya kézzel
skiccelt Pietáját és a főcímet, és egy kőbányai zugfénymásolónál
sokszorosítottuk. Három szám született így, aztán a szövegszerkesztést
elvállalta Lajos atya egyik ifjúsági hittanos tanítványa, akinek
informatikatanárként volt lövése a hithez és a számítógéphez. A
gépelésnél néha meg-megbotlott a „klaviatúrán billegő ujja”, olykor két
verssor lemaradt, a szűzpéldány ilyetén hibáit hibajavító festékkel és
vékony filctollal korrigáltuk. Nagyon ronda volt. Ennek ellenére hamar
híre ment, a tartalom aktualitása és színvonala miatt gyorsan
elkapkodták, a kitett példányok asztalára eszkábált perselybe rendre
bedobálták a hívek a fénymásoláshoz szükséges pénzt.
Pár év múlva
Ancsa lányom az első keresetéből vett egy asztali PC-t a
tanulmányaihoz, így jutott a pedagógus házaspár géphez. Ezután otthon
én végeztem a szövegszerkesztést, a plébánia pedig vásárolt egy
egyszerű nyomtatót. Így aztán csak a sokszorosítás igényelt külső
szervezést, de ez ma is így van.
E sorok írója saját statisztikája
szerint az évek során negyvenhat írást jegyzett az újságban elsősorban
irodalmi témában (Hitélet és irodalom rovat). Azután 2003-ban a
megnövekedett munkahelyi elfoglaltságom, a jelentkező betegségem és az
elvárt érdeklődés lanyhulása miatt bedobtam a törülközőt: jöjjenek a
fiatalok. Néhány példányt új címmel (Szent Kereszti Hírmondó)
megjelentetett az akkori világi elnök csapata, de hamar megcsappant a
lelkesedésük. A szerkesztést nemsokára átvette régi barátom és balinkai
harcostársam, Miklós, aki pici megszakítással azóta is szerkeszti.
Remélem még jó sokáig, adjon hozzá neki a Jóisten kedvet és egészséget!
Én továbbra is segíteni fogom ötletekkel, a nyelvhelyesség és a
helyesírás gyomlálásával. Amíg bírom. Persze örökké rágja a fülemet,
hogy írjak, írjak ide is, ne csak a blogomat töltsem évente több száz
oldallal. Na, most írtam, ha már a picinyem ennyi idős lett!
Mivel
a születésnap a húsvéti számban jelenik meg, nosztalgiából felidézném
egy cikkemet az 1987-es ünnepi példányból az egyik kedvenc versemről
egy rövid előzetessel:
A
Szent István Kórház kardiológiai intenzív osztályán töltöttem tavaly
néhány napot. Levegőért kapkodva jutott eszembe az alábbi kedvenc
versem. Tizennyolc éve már papírra vetettem róla egy rövid
gondolatmenetet, most ezt megosztom veletek.
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Mi
lehet az oka annak, hogy Dsida Jenő nem tudta elfoglalni méltó helyét
az irodalmi köztudatban? Talán az, hogy erdélyi költő létére nem vett
részt aktívan a múlt század első felének elsősorban a nyugatosok által
vezérelt pezsgő szellemi közéletében. A negyvenes-ötvenes évek „nagy
generációja” nem ismerhette meg vallásos költészete miatt. Keresztény
körökben sem sűrűn idézték, hisz életműve nem „hitbuzgalmi” líra. Ő
maga így vall erről: "Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban".
Életéről
csak annyit említenék, hogy fiatal kora óta súlyos szervi szívbaj
gyötörte, s így a halál állandó és valóságos fenyegetettsége egyik
alapmotívuma költészetének. A másik mozzanat: a vallásos hit és a
társadalmi élmények szembesítése, a kettő összhangjának keresése. Mai
hétköznapjainknak is meghatározó drámája ez. Keressük, tesszük a jót, s
folyamatosan több irányból érzékeljük a rosszat. Bizonytalanná lesz a
népmese olvasója, ha hőse gyámoltalan, önző és korlátolt, s
önmegvalósításának egyetlen értéke, hogy az „igaz” ügyért harcol. Dsida
Krisztusa nem a giccses festményeken látható kék szemű, derűs arcú
Jézus, hanem:
Krisztus
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Érett
költészetének egyik legjelentősebb vonulata a költői személyiség
sorsérzése és a Krisztus kereszthalála közti párhuzamvonásra épül.
Ennek tökéletes bizonyítéka a Nagycsütörtök című vers. Minden
keresztény Krisztushoz szeretne hasonlóvá válni, mikor a
szentáldozásban materiálisan is a „hajlékunkba jön”, és ahogy a
hétköznapi kereszteket így-úgy (többnyire nem úgy) a vállunkra vesszük.
A versben a parafrázis: az Olajfák hegyén történtek s a valóság
összemosódása elképesztő. A székelykocsárdi állomáson várakozó költő
teljesen átéli a halálfélelemmel viaskodó Krisztus lelkiállapotát.
Lehet-e kietlenebb, nyomasztóbb, félelmetesebb helyzetet elképzelni egy
vidéki váróterem fullatag sötétjénél? A szemléletes helyzetrajz, az
érzékekre ható ingerek együttese idézi fel azt a tehetetlen
haszontalanságot, amit a költő azonosít azzal a halálfélelemmel, mely
Jézus nagyon is emberi szavaiból kiderül: „Atyám, ha lehetséges,
kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint
te.” (Mt. 26, 39-40.) A küldetését vállaló ember eltökéltsége, félelme
és magára hagyottsága a verszáró bibliai párhuzammal válik az emberlét
nagycsütörtök éjszakájává. A szörnyű magány éjszakájává. Mert milyen
magányosak vagyunk „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, de
esetenként fölmentve magunkat a ránk szabott küldetés elől!
Milyen
lehetett akkor az Isten-ember magánya! Az emberek nem virrasztottak
mesterükért, a Mester virraszt az emberekért! A magányt enyhítené a
közösség, „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de még a
legközelebbiek, a tanítványok is alszanak.
Barátaim, mi nem alhatunk el!
Fűzik László
|
|
|
