|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2014. HÚSVÉT
|
|
Szépség és jóság
Kedves
Művészek, jól tudjátok: igen sok belső és külső indítás van, ami
inspirálhatja tehetségeteket. De minden igazi inspiráció hordoz valamit
abból a leheletből, amellyel a Teremtő Lélek kezdettől áthatja a
teremtés művét. Miközben ébren ügyel a mindenséget vezérlő titokzatos
törvényekre, a Teremtő Lélek isteni lehelete találkozik az emberi
szellemmel és ösztökéli ennek teremtő adottságait. A jót és szépet
összekapcsoló, belső megvilágosítással érinti az emberi szellemet, és
fölébreszti benne az ész és szív erőit, s közben képessé teszi, hogy
elgondolása támadjon, és azt műalkotásban meg is jelenítse. Analóg
módon, de joggal beszélünk kegyelmi pillanatokról, mert az embernek
lehetősége nyílik arra, hogy élménye támadjon a fölötte álló
Abszolútumról. (II. János Pál 1990)
A Szentatya levele volt az alapja 2014 februárjában a Ludvig múzeumban
tartandó beszélgetésnek, ahol Jelenits István piarista szerzetes és
Lovas Ilona Munkácsy-díjas képzőművész a szakrális teológiai és
művészeti meghatározásán kívül a szép definiálásával foglalkozott.
A képzőművész II. János Pál pápa 1990-ben a művészeknek írt levelére
hivatkozott, ahol a katolikus egyházfő a szépség mellé az igazságot
helyezte. Lovas Ilona szerint egy alkotáson belül szükség van az
esztétikumon való olyanfajta túllépésre tett kísérletre, mely nemcsak a
kvalitás megmutatására, az önkifejezésre irányul, hanem annál bensőbb,
lényegibb üzenetet keresve az igazságot kívánja megfogalmazni. Mindez a
művésznő szerint alázattal érhető el.
Jelenits István a szépség és jóság értelmezésén kívül többek között az
egyházművészet, a szakrális művészet és a vallásos művészet
különbségére hívta fel a figyelmet. Értelmezése szerint a templomi
művészet – itt építészetre, képzőművészetre és zenére egyaránt
gondolunk – arra hívatott, hogy a liturgia tartalmát felerősítse, annak
üzenetét támogassa. Ehhez viszont szükség van a teológia és a művészet
találkozására, a dialógus kialakítására. A széppel kapcsolatban a
piarista szerzetes elmondta, hogy a szép szubjektív fogalom, melyet
könnyen félreértelmezünk, és ezáltal kanonizáljuk azt, ami valójában
utánzás, vagy giccs. A szép a jóságra tör, azáltal válik érvényessé.
(forrás. Piarista hírlevél)
E hosszabb bevezetőt, azért írtam, mert elérkezett a templomunk a több
mint húszéves rekonstrukciójának utolsó részéhez. Nem olyan régen
készült el Mester Béla Utolsó vacsora alkotása, s ma már templom
legnagyobb képének a felújítását tervezhetjük. A feladat nehézségéről
elég csak annyit tudni, hogy kép mérete 50 négyzetméter, ami
Magyarország legnagyobb szekkója. A képviselőtestület a lehetőségekhez
képest a lehető legjobb, legszebb megoldást szeretné kiválasztani. A
döntéshozóknak óriási a felelősségük, mert a festmény hosszú évekre,
évtizedekre meghatározza a templom arculatát. A Főegyházmegye átérezve
az ügy fontosságát, felajánlotta segítségét. Pályázatot hirdetett a kép
megfestésére, létrehozott egy bizottságot, hogy meghozzák a döntést,
hogy melyik alkotás kerülhessen fel a falra. A bizottság tagjai a
Képzőművészeti Egyetem tanára, a Főegyházmegye művészettörténészei,
meghívott rajztanár és egyházközösségünk képviselőtestületének tagjai,
akiket a testület elnöke kért fel a feladatra. A pályázatra több
festőművész is jelentkezett, de amikor meglátták, hogy mekkora képet
kéne festeni, megdöbbentek, s visszaléptek.
A pályázat határideje lejárt, s most a bizottság legnagyobb feladata,
hogy a Szentatya intelmeit meghallgatva, a jót és a szépet összhangba
hozza, hogy Lovas Ilona és Jelenits István tanár úr szigorú
kritériumainak eleget téve kiválassza a megfelelő alkotást, s olyan
döntést hozzon, amely kiállja az idők próbáját, s az utódaink is
büszkék legyenek rá.
B. Miklós
|
|
|
