|
Hitélet és irodalom: Mint pőre szirt
Hosszú
idő után ismét jelentkezik az egyik legrégebbi rovatunk – reméljük, a
következő írásra nem kell ennyi időt várni –, amely az irodalmat
felhasználva, a költők, írók segítségével tart elénk tükröt, s mutat
irányt, hogy minél könnyebben igazodjunk el e kusza világban. Weöres
Sándor születésének 100 évfordulója alkalmából, a XX. század egyik
géniuszára emlékezve tér ki a lét nagy kérdéseire: szeretet, szenvedés,
halál.
Mint pőre szirt
A nyár folyamán sokszor bukkant föl különféle sajtótermékekben Weöres
Sándor költészete. A centenáriumi év lassan lecseng, óvatos
feltételezésem szerint azonban a hétköznapi olvasó emberek zömének a
költőről alkotott képe alig változott a média zajongása ellenére. A
legtöbben csak az óvodáskorban megtanult bravúros ritmusú versikék
alkotóját látják benne, néhányan még a Majomország pajkosan csúfolódó
illetve a Psyché pajzán szerzőjét. Színházkedvelők ismerhetik talán az
eredendő líra drámába oltását Holdbeli csónakos címmel, tíz éve a
Nemzeti Színház mutatta be. Az életmű további fejezeteit mintha tejüveg
takarná.
Jó néhányan nem tudnak mit kezdeni Weöres Sándor lírájával, részben
azért, mert elutasította az alanyi költészet szemléletmódját, amely a
költői én belső világát, vágyait és gondolatait állítja a
megnyilatkozások középpontjába. E középpontba ugyanis olyan szerepeket
és nézőpontokat helyezett, amelyek az ősköltészet, a vallások, a
mítoszok, a történelmi elbeszélések, a magyar és a világirodalom
motívumaiból és szimbólumaiból építkeznek, és e sokszínű témakincset
sajátos távlatban rendezte el.
Ez a szemléletmód merőben eltért az Európa művészetére fókuszáló magyar
költészet fősodrától. Weöres élete végéig tudatában volt annak, hogy
mennyire mást képviselt. Egy tévéinterjúban mondta például, hogy "Adyt,
Babitsot, Kosztolányit föltétlenül költőnek érzem, magamat inkább
kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem
egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kutatás,
kísérlet."
Kutatás, kísérlet – én kiegészíteném a keresés főnévvel. Weöresre is
kimondható – miként az elmúlt század három legfénylőbb zsenijére,
Adyra, József Attilára és Pilinszkyre – a dosztojevszkiji állandó
jelző: az istenkereső pokoljáró. Ars poetica című versében nagyon
szerény, alázatos:
„Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat,
S aki feléje fordul, egy percig benne éghet.”
A fent említett kortárs, Pilinszky János érdekesen vall erről: „Általában
formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében
mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres
Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is
szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves
zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább
értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését.
Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedüli zarándokútjának
hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp
egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és
hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az
ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének
valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta
nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját.
Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és
fáradhatatlanul.”
E megtalált hang illusztrálására egy alig ismert versciklusból, a száz
rövid, nagyrészt négysoros versből álló Orbis pictus címűből
választottam egy csokrot. Címe és mottója a cseh Jan Komensky
(humanista nevén Johannes Amos Comenius) azonos című könyvére utal,
amelyet a szerző latinul írt. Ez volt az első képes gyermekkönyv, egy
gyermekenciklopédia, amely képillusztrációk és szöveg kombinációjaként
jött létre, nyomtatásban 1658-ban jelent meg először. Comenius
Magyarországon írta meg a kéziratot, amikor Lorántffy Zsuzsanna
meghívására a sárospataki református kollégium tanára volt 1650 és 1654
között.
Az eredeti cím Orbis sensualium Pictus volt (’a látható világ
képekben’), amely a 150 képes leckéből álló tartalomra vonatkozik, s
ezzel a felépítéssel és szerkezettel Comenius a világ teljességét
igyekezett láttatni, a teljesség struktúráját. A képek vizuálisan
leltárba veszik a létezőket, és belesűrítik a szöveg tartalmát egy
szimbólumrendszerbe. A tankönyv egyik alapvetően új pedagógiai célja a
szemléletesség, a gondolkodásra nevelés és a sokoldalú műveltségigény
kialakítása volt; a tanítás, az érzelmi és a spirituális fejlődés
összekapcsolása, a bölcsesség és a természetesség megjelenítése, ez
pedig megegyezik Weöres Sándor ars poeticájával is.
Isten kezében
Az égig érő bércek között járok,
Egymásba olvad hegy-völgy és határ,
Ugyanaz fenn és lenn; csak annyit látok,
mint csarnok ívén mászkáló bogár.
A költő
Éltemben nyúlként bújdosom a pusztán,
vadállat-éhség, puskatűz terel.
Művemben élek, szárnyas rőt oroszlán,
megvívok érted, sose hagylak el.
Prae-existentia
Isten gondol öröktől fogva téged,
elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
és mit változtat rajtad a halál?
Búcsúzó
1
Mit adhatok? Majdnem semmit: tanácsot.
Ezernyi sors közül nem léphetek
sorsodba, míg rád örvény torka tátog,
hogy magad ellen is megvédjelek.
2
Mit vágyad kér: lopd és rabold magadnak;
mit lényed kér: bőven terítve van.
Csupán a káprázatok szomjuhoznak,
a valóság nem eped szomjasan.
3
Bármennyire gonoszságod, balgaságod
nem is súrolja tiszta mélyedet.
Ha szövevényed és kérged lehámlott,
kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.
E kis csokorból egyértelműen kitűnik a költő önnönmagához, a világhoz
és a Teremtőhöz való viszonyulása. A „mikrokozmosz” tisztában van
evilági létének korlátaival, gyávaságával. A költészet szféráiba
emelkedve azonban már oroszlánként küzd, tovább emelkedve Isten teremtő
tervében egyenesen kőszikla a habfodornyi létünk. S Búcsúzójában a
beszélő én – A teljesség felé című prózakötethez hasonlóan – tanító
hangon szólítja meg a te személyét, és megismétli a vágyak és a
vágytalanság, az árnyak (káprázat) és az ideák (valóság) ellentétét,
majd a szeretet fogalmában éri el a kötet a tetőpontját. A tiszta
mélyben minden eróziónak ellenáll a pőre szirt…!
Az elmúlt hétvégén a halottakra emlékeztünk, ennek kapcsán először egy ismertebb Weöres-vers jutott eszembe:
Weöres Sándor: Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Aztán egy rövid anekdota a sok közül a tündéri Weöres Sándor-Károlyi
Amy-házaspár életéből. Sanyi bácsi életének utolsó négy évében
egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt.
Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és Irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:
"Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
- Mi fáj, Sándor?
- Felmegyek a magasságos egekbe, az
fáj."
Fűzik László
|
