|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2013. KARÁCSONY
|
|
Jelenits István: A jászol ökre és szamara
A
betlehemeknek s az első karácsonyéjszakát ábrázoló képeknek hagyományos
alakja az ökör és a szamár. Ismerősként köszöntjük őket, nemcsak azért,
mert megszoktuk, hogy ott vannak a kis Jézus közelében, hanem azért is,
mert valóban odaillenek a jászol mellé. Mégsem árt tudnunk, hogy az evangélium
karácsonyi beszámolójában kifejezetten nem esik szó róluk. A Biblia
íróinak nem szokása, hogy egy-egy esemény színhelyét pontosan leírják,
figyelmük rendesen csak a lényeges szereplőkre irányul. Jézus
születéséről is csak ennyit ír Szent Lukács: „Mária megszülte
elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson (2, 7).
Érdemes-e kutatnunk, hogy került mégis oda az ökör meg a szamár az
oltárképekre, a kódexek miniatúráira s a mi karácsonyfáink alá is? Nem
egyszerűbb megelégednünk azzal, hogy bizonyára a képzeletnek természetes leleménye állította őket a jászol
mellé, szinte önként adódó mozdulattal kiegészítve a Biblia szűkszavú
beszámolóját? Elvégre így is lehetne, csakhogy akkor aligha vált volna
ennyire általánossá, szinte kötelezővé ennek a két alaknak az
ábrázolása, s ez az állat-téma bizonyára több változatot is ismerne:
megjelennének a jászol közelében más háziállatok is, esetleg
egyszer-másszor egyedül maradna az ökör vagy a szamár.
A tudósok valószínűnek tartják, hogy ez a két jámbor állat Izajás próféta könyvéből került a betlehemi jelenetbe. Mert Izajás szerint Isten így emel vádat választott népe ellen:
„Halljátok, egek, és te, föld, jó figyelj, mert az Úr beszél: Fiakat
neveltem és naggyá tettem őket, ők azonban hűtlenné váltak. Az ökör
megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismert
meg, népem nem tud semmit megérteni” (1,2-3).
Ha ismerjük ezt a prófétai szemrehányást, más szemmel nézzük az ökröt
meg a szamarat a betlehemi ábrázolásokon. Nem azért vannak ők ott a
jászol körül, hogy leheletükkel Jézust melengessék, hanem inkább azért,
hogy minket lelkiismeretvizsgálatra indítsanak. Okoskodásunk,
gyanakvásunk, fölényeskedésünk nem irtotta-e ki belőlünk a szívnek
egyszerű, elemi vonzalmait: a hűséget, a hálát, az önfeledt örömet? Aki
ezekből „kinőtt”, hiába hivatkozik az értelemre, messzebb szakadt a
megértéstől, mint az ösztönösségben tájékozódó állatok.
Mikor Betlehemet faragok, festek, fűrészelek, vagy egyszerűen csak
leporolom a régit, meggondolom: olyan holmival van dolgom, amelynek
minden apró részlete beszédes.
Nemcsak játszani akarok vele megilletődve; azon vagyok, hogy minél
többet megértsek abból, amit jelent. S aztán ne feszengve, félszegen
keressem majd helyemet a családi karácsonyfa alatt, hanem olyan igazi
hűséggel és örömmel, amilyen az ökör meg a szamár szemében ragyog.
|
|
|
