2007. szeptember 8-án szombaton indultunk el hárman Budapestről, hogy részt vegyünk a szentatya, XVI. Benedek pápa Ausztriába tett látogatásán. A mariazelli szentmisére és közös imádságra nem értünk oda. Bécsbe mentünk, ahol Simon Ferenc atyánál szálltunk meg. Az atya igazi erdélyi vendégszeretettel fogadott és látott el minket. A pápa vasárnap délelőtt 11-kor mutatta be a szentmisét a város középpontjában található Stephansdomban, aminek sok magyar vonatkozása van. (Például magyar mesterek építették és a máriapócsi kegykép másolata is itt van.)
A szentmise prédikációját a szentatya a mai Tunézia területén 304-ben vértanúhalált halt keresztények mondatára építette: „Sine dominico non possumus! – Az Úr adománya, az Úr napja nélkül nem tudunk élni! Így válaszoltak, amikor tiltott vasárnapi szentmisén kapták rajta, és bíró elé állították őket. A dominicum/dominico szónak két értelme fonódik elválaszthatatlanul össze. Az Úr adománya, amely Ő maga és amely közelsége a keresztény ember számára elengedhetetlen, valamint hogy az Isten az időben lép be az emberek életébe és ebben az időben - ezzel együtt az életünkben - ad egy középpontot, egy belső rendet. Ha ezt a középpont elveszik, az élet üres lesz, értelmét, méltóságát és szépségét veszíti el. Ez minket is érint, nekünk is szükségünk van egy kapcsolatra, amely az életünket hordozza, irányt és tartalmat ad neki”.
A szentatya az aznapi evangéliumról is tanított minket: „Aki nem mond le minden tulajdonáról (vagyonáról) és családi kötelékéről, az nem lehet az én tanítványom.” Kiemelte hogy ez a mondat akkor különösen a tizenkét tanítványnak szólt és azoknak, akiket az Úr az apostolok szolgálatára hívott és hív. Megköszönte ezeket az embereket, majd elmondta hogy „az üzenet magja, középpontja mindannyiunknak szól. Ezt máshol az Úr így fejezi ki: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt. Aki azonban elveszíti énérettem az életét, megtalálja azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved?” Majd így folytatta.
„Csak a szerető ember találja meg az életet. A szeretet mindig a magunkból való eltávolodást várja. Önmagunk elvesztése nélkül nincsen élet.” Az „aki elveszíti énérettem”: nem a semmibe való belezuhanást jelenti. Az önmagunktól való teljes elrugaszkodás csak akkor lehetséges, ha nem a semmibe, hanem a Szeretetnek, Istennek szerető kezébe esünk bele. Ez a közepe annak, amit az Úr ezen a látszólag kemény evangéliumi részen keresztül üzenni akar. A szavaival a bizonyosságot ajándékozza nekünk, hogy az Ő szeretetére, az emberré lett Isten szeretetére lehet építeni.” A pápa azt is mondta, hogy „ a föld minden tudása sem segít nekünk, ha nem tanulunk meg élni, ha nem tanuljuk meg hogy mi az élet lényege”.
„Sine dominico non possumus! Az Úr nélkül és az Úr napja nélkül az élet nem sikerülhet.”
Ezzel folytatta a szentatya. Elmondta, hogy „a vasárnap a nyugati ember számára a hétvége, a szabadidő része, és hogy a szabadidő szép és szükséges dolog a mai rohanó világban. Ha azonban „a szabadidőnek nincsen egy közepe, amelyből minden más irányultságot kap, akkor üres idővé válik, amely nem erősít és nem segít fel minket. A szabadidőnek szüksége van egy középre, amikor azzal találkozunk, aki az életünk eredete és célja.” „Add meg a léleknek a vasárnapját, add meg a vasárnapnak a lelkét!” – idézte egyik elődjét a müncheni, freisingi bíborosi székben.
„A vasárnapot a korai keresztények a hét első napjaként ünnepelték, mint az Úr napját. Az Úr napját, mert ez volt a feltámadás napja. Később világossá vált hogy az első nap a teremtés napja is, amikor az Úr azt mondta, hogy: „Legyen világosság (Ter 1,3)”. „Ezért a vasárnap a hétnek a teremtésünnepe is – a teremtésért adott hála ünnepe és a felette való öröm.”
Ezek után, a prédikációja befejező szakaszában a szentatya az Atyához imádkozott, hogy tekintsen jóságosan a keresztény emberekre és adja meg nekünk az igazi szabadságot és az örök életet. „Kérve tudjuk, hogy ezzel a tekintettel már megajándékozott minket. Még inkább, tudjuk, hogy Isten minket, mint az Ő gyermekeit, örökbe fogadott, valóban felvett minket a vele való közösségbe. Gyermeknek lenni annyit jelent, mint szabadnak lenni, örökösnek lenni. Ha ahhoz az Istenhez tartozunk, aki a hatalom minden hatalom felett áll, akkor félelemtől mentesek és szabadok vagyunk. Örökösök vagyunk. Az örökség Ő maga, a szeretete. Igen Urunk, add, hogy ez, mélyen a szívünkbe íródjon és így eltanuljuk a megváltottak örömét. Ámen”
Ezzel az örömmel a szívünkben még megkaptuk a szentatya áldását (és az áldását még egyszer, amikor elhaladt előttünk).

Részese lehettem ennek az ünnepi szentmisének, melyre zarándokok sokasága jött össze. A dómba csak töredékük fért be, mi is kívül rekedtünk. Nemcsak a kihangosításnak és vetítésnek köszönhetően, de a körülöttünk állók fegyelmezett, áhítatos jelenléte miatt is szakrális erőtérbe kapcsolta a templom környékét a mellékutcákkal együtt.
Már a magyar plébániáról kilépve gyülekeztek fölénk a sötét felhők, a szertartás alatt pedig szinte végig ömlött az eső. Kedves fiatal szervezők vidám sárga esőkabátot osztottak, így nem áztunk meg.
Egyszer csak elállt az eső, mesebeli kék ég és bárányfelhők várták a szentatyát, aki tőlünk 1-2 méterre masírozott el gyalogosan, bíborpalástban, mosolygósan, korát meghazudtoló fiatalos léptekkel. Azóta személyes ismerősömnek érzem, és ha hallok róla, ugyanaz a melegség jár át.