|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2013. LEMONDOTT XVI. BENEDEK PÁPA
|
|
Találkozásaim Ratzinger bíborossal
1997-ben egyik
magyarországi rendtársam ügyében a Vatikánban kellett tárgyalnom. Első
utam Sodano bíboros államtitkárhoz vezetett, aki jól ismerte a magyar
ügyeket és azt az ügyet is, amiért a Vatikánhoz kellett fordulnunk.
Beszélgetésünk végén azt mondta, hogy a megbeszélt eset nem hozzá,
hanem a Hittani Kongregációhoz tartozik, ezért ő nem illetékes, az
említett kongregáció vezetőjéhez, prefektusához, Ratzinger bíboroshoz
kell fordulnom.
Megvallom, csak annyit tudtam róla, hatalmas tudású, a dogmatikában és
a hit ügyeiben jártas ember, egy-két könyvét olvastam is már, ámultam
tudásán, tájékozottságán és kristálytiszta logikával fogalmazott
írásain. Persze tudtam azt is, hogy nagy hatalom van a kezében, és hogy
kis iróniával, de nem ellenségesen „főinkvizitornak“ is emlegették
néha, hiszen a katolikus hit dolgaiban övé volt a végső szó.
Nem kis izgalommal kértem kihallgatást, és a jelzett napon megjelentem
irodájában. Egy szúrós szemű, szigorú, kemény emberre számítottam, aki
majd kínos kérdéseket fog nekem föltenni, és nem sok reményem volt
arra, hogy meg tudjuk oldani azt a kényes helyzetet, amiért hozzá
kellett fordulnom. Az első meglepetésem az volt, hogy amikor beléptem,
felállt és elém jött, nem hagyta megcsókolni a gyűrűjét, pedig az
szokásban volt, hanem barátságosan kezet fogott, és már mondta is, hogy
ismeri az ügyet, üljünk le és mindjárt találunk valamilyen megoldást.
Nem viselt semmiféle bíborosi ruhát, csak egyszerű fekete reverendát,
csak a nyakába akasztott láncon függő kereszt jelezte, hogy nem
egyszerű pap.
Mosolya, barátságos embersége azonnal eloszlatott bennem minden
szorongást. Az első perctől kezdve éreztem, hogy ez az ember nem
ítélkezni, hanem segíteni akar. Meglepett, hogy milyen jól ismeri a
kommunista diktatúra alatti magyar egyház akkori helyzetét és
történetét, és mennyire együtt érez azokkal, akik akkor hitvalló
magatartásuk miatt börtönbe kerültek vagy üldözést szenvedtek. Egész
beszélgetésünk alatt az volt az érzésem, hogy nem az ügy „dogmatikus“
vagy fegyelmi része érdekli, hanem csak az a vágy hajtja, hogy segíteni
tudjon egy bajba jutott emberen. Azonnal kétféle megoldást is ajánlott,
és jelezte, hogy elfogadja mind a kettőt, ha az érintett személy
valamelyikkel egyetért. Még egy-két kedves mondata is volt arról, hogy
mennyire közel áll a szívéhez Magyarország és a magyar egyház.
Talán két hét múlva jeleztem újra szándékomat titkárának, hogy sikerült
elfogadtatni megoldási javaslatát az illetékes személlyel, és újra
kihallgatást kértem. Ez alkalommal már mint ismerőst fogadott, és
örömmel nyugtázta, hogy a kérdés megoldódott. Most teljes bíborosi
díszbe volt öltözve, és amikor elbúcsúztunk, kissé cinkos mosollyal a
szemében és egy kicsit majdnem magyarázatképpen azt mondta, hogy
„tudja, a szentatyához megyünk, oda ki kell öltözni rendesen…“.
Amikor a pápaválasztás után felszállt a fehér füst, és a világ
megtudta, hogy Joseph Ratzinger bíboros lett az új pápa, én úgy
éreztem, hogy jó kezekben lesz az Egyház vezetése.
Pápaságának első évében részt vehettem egy, a Szent Péter téren tartott
ünnepélyes szentmiséjén. A Piarista Rend képviseletében az első
sorokban ülhettem rendünk legfőbb elöljárója mellett, és ez nem csak
azért volt kitüntetés, mert közel lehettem az oltárhoz, hanem azért is,
mert a szentmise végén a szentatya végigment a soron, és mindenkivel
beszélgetett egy pár mondat erejéig. Elöljáróm átadta a pápának szánt
ajándékot, aztán XVI. Benedek pápa hozzám lépett. Röviden mondtam neki,
hogy én is piarista vagyok, és utaltam rá két szóval, hogy egy bizonyos
ügyben már találkoztunk pár éve. Összehunyorította a szemét, jelezve,
hogy emlékszik, és csak ennyit mondott: „Megoldottuk“. Megáldott, még
mondott két mondatot, aztán ment tovább a mellettem állóhoz.
Mindig nagy-nagy szeretettel és hálával gondolok rá, nemcsak mint
pápára, nemcsak mint Ratzinger bíborosra, hanem elsősorban mint emberre.
Ruppert atya
|
|
|
