|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2012. DECEMBER
|
|
Fekete István: Roráte
Ez hát el, a híres
- mosolyodik el -, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az
igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a
halotté...
- Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag, ide harag oda, a rohadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról -
csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
- Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
- No! - és néz Illésre, mint a csodára. - Te vagy az, Illés?
- Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél..-
És nézi egymást a két öreg. A templomban meleg csend, a kőszentek
mosolyognak.
- Kicsit megszédültem - hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a
szíve, és szereti most Illést így közel látni -, már elmúlott.
- Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
****
- Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel az egyik kis pufók angyal Szent
Péterre, amikor az ajtó becsukódott. - Olyan meleg lett a szívem
egyszerre.
- Két ember kibékült - mondja a főszent, és melegen sóhajt.
- Csoda! - suttog a kis angyal.
- Hát bizony a mai világban...
- És most mit csinálnak?
- Nézz utánuk, fiam.
****
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy
selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a
fák.
- Gyere be, Máté, régen voltál nálunk - mondja Illés -, lángost sütött a lányom...
****
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
- Mi az a „lángos", Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól
megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az
arcukon.
|
|
|
