Hat éve emlékeztünk meg a múlt század egyik legnagyobb költőjének, József Attilának születési centenáriumáról. Jeles hetilapunk, az Új Ember ebből az alkalomból egy cikksorozatot jelentetett meg, melynek minden darabjában egy ma élő és alkotó író-költő emlékezett meg a nagy előd egy-egy Isten-kereső verséről. Ezeket az írásokat szeretnénk feleleveníteni helyi kiadványunkban. Mostani írásunk jegyzője, Ladik Katalin színésznő, költő, szerkesztő, performer (többféle művészeti ág kifejező eszközeit is alkalmazza). Újvidéken született 1942-ben, majd 1992-ben áttelepült Magyarországra. Az úgynevezett írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, előadóművész, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója és vokális előadója. (Fűzik L.)

Isten keresése olykor egy egész életen át tartó folyamat. Néha egy-egy megfáradt életutasnak vigaszul megadatik a kegy: a meghitt bizonyosság érzése, hogy megtalálta azt, akit keresett. A Tanítások című ciklus 15. versével József Attila ebbe az élményébe avat be minket. Annak a költőnek, aki azt a sorsot választja, miszerint "dudás" akar lenni, bizony a "pokolra" kell mennie ezért a tapasztalatért. József Attilának ez a sors adatott, és igen gyakran, nem is jószántából, nem élményszerzés céljából járta meg azt a bizonyos utat. A pokoljárások után, "az idő kifogytával és a dolgok elmultával", miként a fekete lyukban, ahol az idő megszűnik, az anyag összeomlik és örökre eltűnik - összeborzadva és megfáradván az érthetetlen Értelem előtt -, a költőnek nem marad más menedéke, mint a fohász. József Attila fohászai költemények és tanítások is egyszersmind. Ő nem némán, magányosan imádkozik, hanem mindannyiunk nevében mondja: "Hiszünk az erő jószándokában, / Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál". Hiszen mivégre lettünk ilyenné, ha nem az erő jószándoka jóvoltából, még ha az emberi elvetemültség láttán olykor kétségeink is támadnak e jó szándék felől.
"Alkotni vagyunk, nem dicsérni" írja József Attila. Figyelemre méltó itt a többes szám. Kik alkotnak? Ő és Isten? Az emberiség? Ha az emberiség egyenrangú alkotótársa Istennek, felesleges a dicséret. Gyerünk, munkára, alkotni! Nincs időnk dicsérni az Alkotót. "Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent, / Hogy az idő kifogytával / És a dolgok elmultával / A Teljes Értelemmé tökéletesedj." Felvetődik a kérdés: ki számára fogy ki az idő, és múlnak el a dolgok? Ha csupán az emberiség és az általa megismert világ számára, akkor miért kell Istennek tökéletesednie? Hát nem tökéletes-e a Kezdettől fogva?