Hányszor tapasztaljuk, hogy valaki a környezetünkben csak úgy sugározza magából az elégedetlenséget. Ahol lehet, szóvá is teszi: káromkodása mellől el nem maradhat az újra és újra ismételt szófordulat: ELEGEM VAN! Felsikolt szörnyű magányából abban a reményben, hogy valaki végre ráfigyel, és ha nem is enyhül a csalódottságérzete, legalább egy kis együttérzést kicsikar. Ismerek sok olyan embert, aki a hétköznapi apró nehézségeket is sorscsapásként éli meg. Mindig panaszkodik, és ha netán valódi problémája támad, szükségszerűen azonnal összeroppan. Szörnyű lehet az ilyen embernek, hisz az egész élete egy permanens büntetés! De hát mi is az elég? Ki tudja ezt jól megmérni? És hol a hite az ilyennek? Hite akármilyen értékben? Egy ateista is használja a népi bölcsességeket: teher alatt nő a pálma; minden rosszban van valami jó. Ugyanakkor persze minden ember lázad, hívő és hitetlen egyaránt. Gyakran elégedetlenkedő lényünkből rendre felfakad, sőt, akár az istentagadás érveként is elhangzik: Ha szeret az Isten, miért a sok szenvedés? Ugye, ismerős?
Az én hitem is – bár jó alapokon nyugszik – mindig megkísértett hit volt. Inkább vallom magam „istenkereső pokoljárónak”, mint lennék a Prohászka Ottokár-i diadalmas vallás harcos zászlóhordozója. Harminc éves tanításom alatt az iskolában soha nem hangzott el tőlem olyasféle mondat, hogy Isten léte tény és punktum. Legfeljebb olyan: „Az Isten itt állt a hátam mögött. És én megkerültem érte a világot.” Az én hitem inkább intellektuális és morális hit, a spiritualizmussal és főleg a ritualizmussal még vannak problémáim. Jézus tanítványaihoz címzett útmutatását („Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet!”) én nem úgy értelmezem, hogy mindenáron meggyőzöm a pogányt vagy a kétkedőt, netán jól beleverem a fejébe az igazságot, hadd féljen tőle, és jól ne felejtse el. Én azt vallom, az Ő üzenetét el kell helyeznünk az életünkben. És ha valakinek feltűnik esetleg az önzetlen szeretet, az majd utánanéz az eredetének. Jaj, de ez nem sikerül ám mindig, barátaim! Hányszor-hányszor nem sikerül! Ezért sem unalmas az élet, miként a hegynek újra nekivágó Sziszüfosznak sem.
Nekem sokat segített egy rövid üzenet egy szenttől, Szalézi Szent Ferenctől. Talán nem hiábavaló idemásolni ismét, bár helyi kiadványunkba egyszer már úgy 16 éve beszerkesztettük. Mikor először olvastam e sorokat, figyelmetlenül átszaladtam rajta, mint oly sokszor egy-egy leírt imádságon. Nem értettem. S miként egy versnél, többször nekirugaszkodva, átgondolva döbbentem rá a lényegre: Ez nem ima, nem Istenhez szól! Hozzád szól mérhetetlen szeretettel, „hogy egészen önmagaddá légy…”!