|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2011. FEBRUÁR
|
|
Ökomenikus imahét - Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből
Még
a mai napon is összeszorul a szívem, ha eszembe jut az 1980-as
filmfesztivál veszprémi gálaestje, ahol Mezei Mária (Jászai-díjas,
Kiváló Művész) színésznő utolsó fellépése volt. Egy fantasztikus
életpálya fájdalmasan szép, drámai befejezését éltük át. A halálos
betegségével küzdő művésznő bokáig érő fehér ruhában (mint egy angyal)
még egyszer utoljára a nézők elé lépett, és elszavalta Babits Mihály
Zsoltár gyermekhangra című versét úgy, hogy a függöny mögött az orvosok
bevetésre készen álltak. Miután kimondta a vers utolsó szavát: "Béke",
halk szabadkozásba kezdett: „Bocsánatot kérek, hogy saját személyemben
megszólalok, de nagyon szégyellem, hogy így remegek. Kérem, én tíz éve
nem voltam színpadon, és most sem azért jöttem el, hogy talán..., nem
azért, mert hiú vagyok, hanem azért, mert hiszek abban, hogy vannak
csodák... És az, hogy én, a tönkrement hangszer - ami hallható - a
fulladó ember..., szóval én, aki öt éve nem voltam sehol, még az
utcából sem mentem ki - itt az ország legnagyobb színpadán ma este
elmondtam ezt a verset, ez csoda volt. Bizony. Az erőszakos
szeretet..., bocsáss meg..., és az önök szeretetének összefogása,
együttes csodája. Így kell, igen azt hiszem így kellene végezni az
embernek a munkáját. Elnézést kérek. Minden jót."
Január
közepén volt az ökomenikus imahét, aminek emlékére most a mélyen
vallásos, református Mezei Mária hitvallásának részleteit közöljük,
amit 1946. június 10-én mondott el a pasaréti református templomban, és
ami napjainkban is annyira aktuális, mint amikor elhangzott. (A teljes
szöveg a honlapon olvasható itt ===>
Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből)
Megrendítően szép és felejthetetlen pillanat ez számomra, amikor most
idelépek az Úrasztala elé. Színésznő vagyok, sok-sok szerep van
mögöttem, s most mégis elszorult szívvel, akadó lélegzettel állok itt,
mert először történik meg velem, hogy nem színházban, a mások élményeit
és szavait közvetítem, ami tulajdonképpen a színésznő feladata, hanem
az Isten házában, a saját élményeimet a saját szavaimmal próbálom
átadni Önöknek.
Mindnyájan hoztunk valamit magunkkal ebből a pokoli két esztendőből,
valami végleges tapasztalást, ami irányítja azóta is az életünket. Én
is hoztam. Én azt, hogy itt állok és élek s ezt olyan nagyon nagy
ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor
most Önökkel beszélgetni kívánok, amikor verset mondok vagy énekelek,
amikor színházat játszom, vagy egy gyereket megsimogatok, úgy érzem,
nem teszek egyebet, mint törlesztek – törlesztem az adósságom, amivel
tartozom annak a Valakinek, aki az életemmel újból megajándékozott.
Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy
nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném
széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is,
mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit, s a halál nem
pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után
újabb mondat következik.
|
|
|
