Egy közülünk most elment. Nem volt híresség, nem volt szent, de a kárhozat fia sem. Olyan volt, mint Te vagy én. Küzdő ember a mindennapi életben. De nem átlagember, még csak nem is kisember, nem is állampolgár és még ki tudja, hogy neveznek bennünket. Nem. Olyan személy távozott, akit az Isten kigondolt, és úgy akarta, úgy teremtette a világot, hogy legyen benne egy Mátai Béla, mert ez olyan jó és nagyszerű. Téged és engem is akart és kimondott: Legyen! Végtelen nagy ajándék és tisztesség ez. Már akkor szeretett! Istent nem is tudom szeretni, csak visszaszeretni. Őhozzá ment testvérünk, hogyan is aggódnánk érte.
Majd 20 éve ismerem. Családját szerető édesapa és férj volt. Nekem először ismerősöm, később, ha nem is közeli, de barátommá vált. A balinkai gyermektáborozás kapcsán ismertem meg. Szeretettel, szorgalommal varázsolta újjá a fürdőt és az ebédlőt. A ház legszebb részei lettek. Rendkívül ügyes, jó műszaki szakember volt. Munkájával egyházközösségünk életéből is jelentősen kivette a részét. Szinte észrevétlenül oldotta meg a felmerülő feladatokat. Sohasem tolta magát előre, csak tett a dolgát csendben.
Részt vett a Cursillon, majd rendszeresen jártunk össze kiscsoportos találkozásokra. Sokáig nem értettem egyet vele bizonyos dolgokban, de elfogadtam úgy, ahogyan van. Később már a megértés is megérkezett.
Egy nagyon nagy, soklakásos épület intézőbizottságának volt az elnöke hosszú évekig. Sok ember baját nyűgét orvosolta. Mindig segített másokon. Sajnos egyre betegebb lett, s már hosszú hónapok óta nagy fájdalmai voltak. Mikor utoljára beszélni tudtam vele a kórházban, azt mondta: „Egyben bízhatunk csak, egy reményünk van.” Tudjuk, kire gondolt. Azt mondtam, ha mégis előre kell mennie, ott is olyan szép helyet készítsen nekünk, mint Balinkán.
Hiszem, hogy irgalomra talál. Isten áldjon, Béla!