Pilinszky János: Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Még ha ez geometriai ellentmondás is.
Tragikum és reménység egyszerre.
 A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja,
ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.
 Az első kereszt a gyerekkor keresztje.
Félelemből és bizalomból ácsolták.
Méretre nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt:
testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se
nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen.
A „boldog gyerekkor" puszta önámítás. Gyermeknek
lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus
metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is:
derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg":
„Boldogok, akik sírnak".
És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?
 A második kereszt a kamaszkoré.
Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve.
Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolunk.
Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakespeare".
Komoly kereszt a kamaszok keresztje.
Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből.
Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának,
ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez?
Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve" is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van.
Az, hogy túl mindenen, már itt a Földön egyek vagyunk az
 Atyában.