|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2010. NOVEMBER
|
|
"Dolgaim elől rejtegetlek"
Isten-szerelem József Attila életében
Itt minden szerelem, egyesülés beteljesülhetetlen. S ezt ő,
legbensejében éppen ő tudja a legjobban, legmélyebben. Minden ürügy jó
arra, hogy kiszenvedje magát a szerelmekből, az asszonyi karokból. A mindenséget, asszonyok, ki osztja meg velem?
Mennyit elemezhetjük, milyen férfi volt, milyen gyámoltalan és
gyermeteg és elesett! Mélypszichológiával tekinthetünk bele a... Hova?
Az ő "tudósított" pszichológiai kapcsolataiba? Igaza volt Kiss Dénesnek, meg Makovecznek, mikor kirohantak a lélektani elemzések méz-máz kenőcsei közül. Nincs ilyen magyarázat. Nevetséges. Ember vagyok. Így lettem nevetséges.
Igen. Ép ésszel ez el nem viselhető, ez a szenvedés-mennyiség. Ettől
betörik, megdöglik, elvásik az ember. És ő az utolsó leheletéig állta.
Hogy Judit ellopta előle a gázkulcsot, nehogy egyedül öngyilkos legyen?
Na és? Honnan menekült? Honnan kellett menekülnie? Állások,
lapszerkesztés, szerelmi realitások? Ugyan! Kit hibáztassunk? Kiket?
Mindenkit? Barátot, szerelmet, anyát, testvért, sógort, bankot, pártot?
Maga a kommunista párt se fogadta be, vagyis ő nem ment beléje, mert
tudta, mivégre van, sejtette, hogy ott se várja senki, semmi. Persze,
hogy kapkodott minden kéz, eszme, föllángoló tűz után is!
Megmenekülni! A pszichoanalitikus díványon Rappaportnál vagy Gyömrői Editnél vagy Bak Róbertnél. Ó, ti modern pszichológiák a szenvedés hegyei alatt! Hogy mondta Pilinszky - "irtózom minden szótól, ami "pszi"-vel kezdődik!"
Ím, itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.
Farkas leszek, takaros,/ Varázs-üttön megállok, / ordas társam mind habos: / mosolyogni próbálok.
Párt? Vetélytársak? Illyésre próbálunk rákenni sok mindent, titokzatos
szerelmi gyanakvást, költői féltékenységet. Gyermeteg dolgok. Persze,
ez is mind igaz. De hol volt ez az alapbajhoz, a teljes tragédiához
képest, amit ő a gyomorfájdalmaktól (melyekkel végül is az analitikus
Rappaporthoz fordult) a szerelmi csalódásokig, embercsalódásokig,
anya-csalódásokig elviselt?
Engem, kit föltaszít a ló, / s a porból éppen hogy kilátszom / nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom...
Gondoljátok
meg; Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az
sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény...
Mit vétettem én?
Ne higgyetek értetlen bűneimnek...
|
|
|
