|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2010. KARÁCSONY
|
|
Zelk Zoltán: Karácsony, 1942
Mikor
Varga tizedes úr a ruhaszertárban megtudta, hogy költő vagyok,
megkérdezte, nem tudnék verses köszöntőt írni házassági évfordulójára,
amit ő tábori lapra másolva elküldene a feleségének. Hogyne tudtam
volna. Hiszen nem akármilyen hónapot köszönthettem rigmusgyártó
tudományomnak: előző „munkahelyemen”, a sztári-oszkoli pályaudvaron
négy hétig rejtegettek borsodi katonák a lisztraktárban, csak azért,
hogy a zsákok közt megbújva naphosszat írjam a névnapi, születésnapi s
házassági évfordulókra készülő verseket. Társam is volt a szerencsében,
egy korán őszülő grafikus, őt is megmentette művészete a zsákolástól:
szívet, galambot, virágot rajzolt a zöld tábori lapokra, verseim fölé.
Elkészült hát a házassági évfordulóra írt köszöntő, majd néhány nap
múlva egy másik kislánynak névnapjára. Soha olyan honoráriumot nem
kaptam, mint akkor a négy soros rigmusért. Nem az anyagiak, nem az,
hogy kenyerét és cigarettáját megosztotta velem, de az emberség, amit
kaptam tőle, akire pedig kötelező volt az embertelenség, aki szinte
szolgálati szabályzatot sértett meg minden gyöngéd szavával, sőt
gondolatával is. Szégyenemnek érzem, hogy eddig nem írtam róla.
Tél eleje volt, s minden csontom őrizte azt az esőverte hónapot, amikor
ronggyá ázott ruhában egy födetlen gödörben aludtam éjszakánként.
Novemberben annyira fájt a lábam, hogy járni sem tudtam. De hiába
cipeltek el a társaim az orvoshadnagyhoz, meg sem vizsgált, csak rám
morgott, hogy munkaképes vagyok: „…Tessék csak szépen kivonulni, nem
húzódozunk a munkától…”
Másnap hajnalban, mikor társaim kivonultak, én hiába próbálkoztam a
fölkelessel, a lesz, ami lesz gondolatával a priccsen maradtam. Nem
volt rémület nélküli pillanat, mikor rám nyitották az ajtót, de Varga
tizedes jött be hozzám, kenyeret, cigarettát hozott, majd kulccsal rám
zárta az ajtót. Így gondozott, őrzött, rejtegetett hetekig.
Aztán eljött a karácsony este, amelyről szólni akarok. Társaim már
otthon voltak, ázott bakancsok és kapcák gőzölögtek a kis bádogkályha
mellett, mahorkafüst és áporodott testszag csapott föl hozzám a
priccsre. Már elaludtam az ismert, de megszokhatatlan szagok ködében,
mikor arra riadtam, hogy nyílik az ajtó, s a kályhához kuporodó fiúk
fölugranak. Varga tizedes jött be szállásunkra, s nem törődve a többiek
csodálkozásával, hozzám lépett, s fölemelve a priccsről, karjában vitt
a fülkényi szobájába, ahol asztalhoz ültetett. Az asztalon pohárba
állított fenyőág, egy üvegben néhány ujjnyi rum s egy csajka fedelén
keksz és kockacukor. És felesége és kislánya fényképe. Ültünk és
hallgattunk. Aztán éjfél felé megszólalt:
Énekeljünk…
S mi ketten a keretlegény s a munkaszolgálatos, ezer és néhány száz kilométernyire otthonunktól, halkan, dünnyögve elénekeltük a Menyből az angyal-t.
Ugye odaírhattam volna emlékem fölé címnek Ady verscímét: Ember az embertelenségben.
|
|
|
