|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2009.
KARÁCSONY
|
|
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Karácsonyfaerdő
Karácsony
felé a főváros macskakövein egyszerre kivirul egy csodálatos,
fantasztikus, vadregényes fenyőerdő. A Vámház téren zöld lombok
árasztják távoli erdők melankóliáját. A reggel tejszínű ködében vagy
napszállta után, sejtelmes árnyékok között tétovázva áll meg a
járókelő, és a karácsonyfavásár alkudozó lármája között eltűnődik. Nem
csodálatos-e, hogy minden évben elzarándokol hozzánk az erdő? Hogy itt,
a kopár köveken kizöldül, s a csenevész szívekbe őserdők templomi
zúgását hinti? Hogy a selyemszőnyeges szobákba is beszárnyal egy estére
lángokban, kápráztató aranyesőben, friss őserejében a poézis aranyfája?
Miért van rá szükség? Ha a racionalista szemével nézem, kinevetem az
ostoba világot, mely minden évben egyszer vissza szeretne törpülni a
bölcsejébe. A vállamat vonom és mosolygok. Ámde amint itt töprengek,
egyszerre mintha csoda történnék. A perspektíva eltolódik. Az árnyékok
megnőnek. Kiáltok, és nem hallom a hangomat. Embereket sem látok, csak
fákat, sok-sok fát, egy egész tömör, ijesztő, hatalmas erdőt. Nézem
ezeket a csupasz fákat, s úgy érzem, hogy lassan-lassan szépülni
kezdenek, nőni, aranyosodni, tündökölni, amint a távolban repdeső
gyerekkarok integetnek feléjük, és vágyuk a bűvész csodahatalmával
megérleli a kövér aranyalmákat, a diókat, és kigyullasztja a zúzmarás
gallyon a rózsaszín gyertyalángokat.
Már nem is látom a Vámházat, a Dunát s az embersokaságot. Millió apró
gyertyaláng között járok egy karácsonyfa-őserdőben. A gyertyák színes
füstje megrészegít. Az erdőn a poézis mély szimfóniája reszket.
Tündöklő fényfergeteg és vihar száguldoz a lombokon. Aranyfüst repül.
Ezüstpor villog. Apró gyereklelkek vágyó sóhaja, mély érzések fuvalma
zizzenti meg a gallyakat. A fasudarak mélyen és komolyan búgnak, mint
az ünnepi orgonák. Zord üstökükkel felém bólogatnak. Ezer hang, ezer
illat, ezer szín kábít el. Hol vagyok? Eltévedtem a meseerdőben...
|
|
|
