Amikor mélyen meghatódva mi, papok odamentünk az újonnan szenteltekhez az esztergomi bazilikában június 14-én, hogy gratuláljunk nekik, és fogadjuk újmisés áldásukat, Erdődi Ferenchez, a mi plébániánk büszkeségéhez érve könnyezve öleltem őt meg. Ezt súgtam a fülébe: Izaiás próféta neked is üzeni, amit az eljövendő Megváltóról jövendölt: kedvét nem veszti soha. Ferikém -mondtam neki-, te is maradj mindvégig lelkes, színes papi egyéniség!
    Oly sok ma Magyarországon a kedvét vesztett, eszményeket feladó ember. Jézusnak „megesne a szíve népünkön is”, és felénk, keresztényekhez, főképpen a papokhoz fordulna kérve: Segítsetek felemelni ezt a népet! Segítsétek az elkeseredetteket, a magukra maradtakat, az elvált szülők sínylődő gyermekeit! Papok, keresztények, legyetek munkatársaim!
    Mondhatatlan boldogság volt látni ott a papszenteléskor a ragyogó szemű fiatal fiúkat. Továbbá az őket szerető, értük aggódó és a rájuk és szolgálatukra váró hatalmas tömeget ott a bazilikában.
    Aggódó, szerető imánk kíséri őket, hogy el ne veszítsék kedvüket, össze ne törjenek az ellenerők miatt.
    Ferikém, Ferikénk! Számít rád Jézus, aki meghívott. Számítunk kedves, színes egyéniségedre mi, akik nagyon de nagyon szeretünk. Segítünk, hogy segíthess. Lényegeket meglátni, misztikus mélységek között szárnyalni, nagyon szeretni van neked adottságod Tőle. Kamatoztasd, öleld új, szebb életre ennek a „magyar ugarnak dudváit, muharját, giz-gazát”! (Ady)