Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntök minden kislányt, kisfiút és azt  a néhány felnőttet, akik június 1-én először vehették magukhoz Jézus testét. Bizony mi felnőttek is készültünk erre a megtisztelő eseményre. Mi is végigjártuk a 3 hónapos felkészítést és letettük a nagy vizsgát. Már a vizsgán hevesebben vert a szívem. Aztán pénteken este mikor lecsendesedett kis családom, leültem az asztalhoz, gyertyát gyújtottam. Kértem a Szentlélek segítségét és elkezdtem írni bűneimet. Sokszor szembesültem életem folyamán tévedéseimmel, hibáimmal, de most először más aspektusból kellet önvizsgálatot tartanom. A lista végére biztonság kedvéért odaírtam a bánatimát, hogy nagy izgalmamban el ne rontsam. Szombat reggel még a templomba belépve is ezt mormoltam magamban és gyűrögettem a tegnap teleírt papírkámat. Kinyílt a gyóntatószék ajtaja. Most én jövök. Belépve az erek lüktettek nyakamon.
Mikor kiléptem hátamon hideg nedvességet éreztem, arcomat kendővel törölgettem. A legközelebbi padnál percekig beszélgettem Istennel és imával búcsúztam tőle.
Mikor kiléptem a napsütötte friss levegőre egy nehéz sóhaj szakadt ki belőlem. Könnyebbnek éreztem magam. Olyan érzés volt, mint mikor a kiderült gyermekkori rosszaság után szerte foszlott bennem a félelem és a bűntudat. Egész nap arra ügyeltem ne tegyek semmi rosszat.

Eljött a várva-várt nap. Mikor előző nap tizenötször öltöztem át, hogy ruházatommal is jelezzem e nap jelentőségét, egyfolytában Lajos atya szavai jártak a fejemben: „ Nem a ruha a fontos.” Kis családommal testben és lélekben megtisztulva útnak indultunk. Kislányom is izgatott volt, hiszen ő szereplést vállalt. Úgy éreztem ő is, férjem is tisztában voltak az esemény jelentőségével. Boldog voltam és köszönöm nekik, hogy hónapokon át támogattak, segítettek és türelemmel vették tudomásul, hogy anyának most ez fontosabb, mint otthon főzni, mosogatni.