Lelkigyakorlat? Nekem? Minek?
Nem vagyok rossz ember. Tudok adni, tudok szeretni, tudok változni. Törekszem jobb emberré válni. Valami mégsem stimmel, mert a vége megint kudarc. Hol itt a kegyelem, hol itt a segítség?
Lelkigyakorlat? Nekem? Minek?
Hát, legyen! Isten szeret.
Elmegyek gyónni. Csak egy szimpla gyónás, már-már megszokás.
De nem, mégsem! Az atya kérdez. Nemcsak kérdez: hozzám szól, rombol. Összetöri eddigi énképem! Volt egy kirakott mozaik az életemről és jaj, mi lett belőle! Az egész itt fekszik előttem nincs már benne semmi szép: már nem is kép.
A düh. Ezt most miért? Feladom. Alszom.
Hallgatom az atyát.
Egyszer csak történik valami: könnyek gyűlnek szemembe. Meghatódom. Ez lenne a kegyelem? Nem tudom.
Hallgatom az atyát.
A képem még mindig romokban hever. Így nem jó. Ezt elölről kell kezdeni. Lesöpröm. Hogyan rakjam újra?
Hallgatom az atyát.
Egy kéz elkezdi helyettem, majd megjelenik egy másik, majd egy harmadik és negyedik. Csinálnak valamit, de mit?
Hallgatom az atyát.
Csak pacák, színfoltok, nem látom milyen kép ez, zűrzavar van fejemben: bár most már én is rakom, de mit?
Hallgatom az atyát.
Még mindig homályos minden, de azt érzem: ez valami szép lesz. Aztán egyszer valaki megsimogatja hátam, kedvesen átölel és beilleszti az utolsó darabot. Ekkor, ekkor látok. Újra látok. És ez a kép! Ez gyönyörű! Tátva marad a szám: az eredeti képem pont ilyen volt csak felcseréltem néhány darabot! Ajtó helyére ablakot raktam, hegytetőre zongorát.
Hallgatom az atyát.
De az atya már nem beszél. Felnézek. Ott ülnek az atyák. A kezük, a kezük ismerős valahonnan. És mellettük a szerető mosoly. Ki ez? Fején körben szúrt sebek, oldalán lyuk tátong, és a keze: neki is ismerős! Igen, ez az átszúrt kéz! Ő tette az utolsó darabot!
A szerető mosolyból kinyúl a kéz, megsimogat, feláll és ködbe vész.
De itt a kép. Már értem. Értem miért nem ment. A felcserélt darabok? Igen, azok!
Jézusom, ugye, ez a kegyelem?

Lacz Szabolcs