|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2008.
KARÁCSONY
|
|
ÉV VÉGÉN
Éjfél van. A havas utak és az örök idők
országútján. Az óesztendő utolsó
éjfele. Tomboló szél nyargal az
éjszakában. Nincs ami útjába álljon
s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.
Éjfél van: a szellemek órája, amikor
láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az
Úr felhőn túli pitvarában két vándor
áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik
tépett havas szakállú agg, a másik
ifjú ember.
- Elvégeztem Uram – szól az agg –
bocsásd el szolgádat – és leteszi a
tarisznyát meg a botot.
- Januártól decemberig jártam a földi utakat
és arcod bélyegét mindenre
ráütöttem. Mozgattam az órákat és
napokat. Csírákat szöktettem életbe és
érett magokat arattam; a rügyeket virágba
borítottam és gyümölcsüket is leszedtem.
Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi
fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam.
De ott voltam Uram a nászágyon is és
egyformán mértem a szerelem bódulatát
és a vajúdás gyötrelmeit.
A folyók új szigetet raktak, régieket hordta el a
hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott,
a völgyek torkában új források fakadtak, s
régiekre köveket raktam rendelésed szerint.
Öledbe hullott Uram minden. A növekedés, az
épülés is, meg a rombolás is; csak Te
maradtál Uram változatlan és örök
elejétől fogva.
Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyűtt
husáng acélos, görcsös bottá
erősödik abban a pillanatban s a foszlott tarisznya
újjá, kövérré dagad a
láthatatlan útravalótól.
- Elmegyek Uram – szól – akaratod szerint.
Útravalómat elszórom majd a földi
világban.
- Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat,
dús kalászokat érlelek és megrázom a
lombhullató fákat az őszi határban; aztán
meg telet borítok az álmodó ugarra.
- Csak egyet kérek tőled Uram – ha megengeded. Add, hogy
hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a
búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz
és nyugodt telekamrás a tél, amiket ím,
tarisznyámba adtál. Én leszek az idő egy
évig Uram, a Te világodban. Engedd meg nekem, hogy
lassú legyek, ha örömre válnak a percek,
és gyorsan múló, amikor a bánatot
mérem, s hűvös enyészetet takarom a Te
teremtményeidre.
Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A
vándor elindul, a csillagerdők úttalan útjain a
Földre.
Fekete István
|
|
|
