|
|
|
Nagyböjti gondolatok 2016 - március 6.
Nagyböjt 4. vasárnapja
|
Nagyböjt negyedik vasárnapja - kezdőénekének szavai nyomán - az Örvendezés vasárnapja nevet viseli. „Laetare
Ierusalem” - „Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik
szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy
tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek
gyönyörűséggel dicsőségének emlőjén.” (Iz 66,10-11) Ez a
gondolat, az örvendezésre való prófétai buzdítás különös erővel bír
nagyböjt idején, különösen ha emlékezünk, hogy jövő vasárnapon már
fekete vasárnapot fogjuk ülni.
A perikópa ezen valóban evangéliumi - azaz örömhíri - gondolat
szövegkörnyezetében érthető igazán, hiszen a tékozló fiú példabeszéde
nem pusztán bukásról szól, de sokkal inkább a felemelkedésről, az
újrakezdésről, a szeretet és irgalom életadó erejéről.
Mit is látunk szemeink előtt? Egy gyermeket, aki kikéri jussát, s azt
esztelenül, tékozlón felhasználva szegénységre jut. Ekkor mutatkozik
meg igazán, hogy emberi kapcsolatai, úgymond barátságai semmit sem
értek, egyben sem volt igaz szeretet és törődés a másikkal. Hiszen az
éhínség idején senki sincs, aki kiálljon a bajbajutott mellett. Így
először az emberi kapcsolatok hálójából zuhan ki a fiú. Ezután
következik a legnagyobb megaláztatás: disznópásztornak kell állnia,
vagyis zsidóként egy olyan állatot kell gondoznia, amelyre megvetéssel
néz a nemzete, lévén hogy az tisztátalan. Végső megsemmisülésként még
ott áll ez a mondat: „Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki.”
A gazda még a tisztátalan sertést is többre becsüli, többre tartja,
mint a fiút. Ezzel a képletes nyelv elmondja, amit a szavak kifejezni
képtelenek. A fiú biológiailag még él, de emberileg, társadalmilag már
meghalt.
Ez a mélypont lesz számára a megtérés pillanata. „Felkelek, atyámhoz megyek.” A két ige tökéletességgel fejezi ki a megtérés és a megváltás utáni vágyat. Az első szó - „felkelek”, pontosabban: „felkelvén” - a görögben így szól „anasztasz”.
Ugyanaz a kifejezés, amely Jézus feltámadását jelöli. A bűn, a tékozlás
megsemmisültségéből való felkelés valóban belső, erkölcsi és emberi
feltámadás is egyben. A pillanat, amikor az ember újból ember lehet,
amikor az állatok vízszintes világából visszaemelkedik a szellemi
lények függőleges világába. A fiú felkelése tehát szimbolikus kifejezés
is egyben. Nem csak annyit jelent, hogy összeszedi bátorságát, feláll,
és útnak indul, hanem kifejezi a belső felemelkedést, életének valódi
feltámadása utáni vágyát is.
Mindez csak azért lehetséges, mert az atyjához akar menni. Akárhová
máshová akarna ebben a világban eljutni, a volt barátokhoz, az
ismerősökhöz, a gazdához, képtelen lenne rá. Feltápászkodni még tudna,
de valójában felkelni, feltámadni csak akkor képes, amikor ráébred a
legegyszerűbb igazságra, mégpedig arra, hogy akárhol keresse is
boldogságát és léte értelmét, akármilyen messzi utakat járjon is be,
végül a megoldás mindig sokkal közelebb van, mintsem gondolná. Lényébe,
szívébe oltva az atya képe ez, az örök ősszeretet vonzása. Az egyszerű,
a csöndes, mégis szüntelen jelenvaló törvény, amely oly egyszerű, oly
letisztult, s az ember talán éppen ezért nem indul el útján.
Már az Ószövetség eljutott ennek felismerésére, hiszen a Második Törvénykönyvben ezt olvashatjuk: „Ezek
a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem
elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene
mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy
hozzájuk szabhassuk tetteinket. De a tengeren túl sincs, hogy azt
kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket,
hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a
törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.”
(MTörv 30,11-14) Azonban hiába volt ez a tudat, a legfontosabb
felismerés hiányzott még a választott népből. Mégpedig az, hogy ez a
törvény nem matematikai egyenlőség, nem jogi méltányosság, nem is
társadalmi arányosság. Az idősebb testvér ezt kéri számon apján, s
ezért nem tud megbocsátani az öccsének, mert visszafogadása így,
matematikailag, jogilag, társadalmilag igazságtalan.
Ám az új törvény nem ilyen. Az a szeretet és irgalom törvénye. Az Isten
új módon, Krisztus emberségén keresztül megtapasztalt arcának törvénye,
amelyet Rembrandt, a híres festő a tékozló fiú hazatérését ábrázoló
festményén sajátosan ragadott meg: a térdre boruló fiú vállain
pihenteti kezét az atya, s jobb keze férfikéz, bal keze női kéz. Az
Isten szeretete minden atyai és minden anyai szeretet teljessége, az
irgalom erőssége és gyöngédsége, a szeretet igazságos ítélete és
befogadása egyaránt jellemzi. Ez a titok, örvendezés vasárnapjának
titka, amelynek bennünk is örömet kell gyújtania.
A nagy magyar költő, Pilinszky János írt egy négysorost, amely az
Átváltozás címet viseli. Ez a költemény egy csodálatos emberi szeretet,
szerelem tapasztalatából merít, annak az érzését önti gazdagon szavakba
- ám mégis minden gondolata, minden belső lírai rezdülése
tökéletességgel igaz arra a szeretetre, amellyel az ember az Istenben
találkozik. Ezért tehát merjük ezen a helyen idézni, egy másfajta
összefüggésben is, mint amelyben íródott, hiszen Istentől mi is ezt a
szeretetet, mondhatni szerelmes elköteleződést tapasztaltjuk meg létünk
minden pillanatában:
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Dr. Török Csaba atya
|
|
|
