|
|
|
Nagyböjti gondolatok 2016 - február 21.
Urunk színeváltozása
|
Nagyböjt második vasárnapján egy olyan evangéliumi szövegrészletet
hallunk, amely egyfajta előhúsvéti szintézisnek is tekinthető.
Bizonnyal nem véletlen, hogy Egyházunk a szent negyven nap készületének
elején olvastatja fel velünk ezt a részt. Ahogyan a Jézust követő
apostolok, úgy sokszor mi is saját emberi gondolataink rabjaként
követjük a Mestert. A mi elképzeléseink, elvárásaink, emberi
reménykedéseink határozzák meg azt a módot, ahogyan rátekintünk. Tudjuk
jól, így volt ez az apostolokkal is. Volt közöttük, aki még a
mennybemenetelkor is azt forgatta fejében, hogy Jézus talán akkor
állítja majd helyre Izrael királyságát.
A Színeváltozás fénye ebből a helyzetből szakította ki a három
kiválasztott apostolt, Pétert, Jánost és Jakabot, akiket Pál oszlopos
apostoloknak nevez. A Színeváltozás fénye olyan Jézust mutat nekik,
akit ők még nem ismertek. Olyan dicsőségről és hatalomról beszél,
amelyet még nem tapasztaltak, s ami nagyon más, mint az, amit vártak.
Ám amitől mindenképpen rendkívüli, megdöbbentő és megrázó lesz ez a
pillanat, arra Lukács evangélista így utal: „Míg
[Jézus] imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren
ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés.
Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet
Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” Azt, hogy egyfajta valódi
kiragadtatás, elragadtatás pillanata ez, mutatja az, hogy a hétköznapok
sík vidékéről egy hegyre, az Istennel való találkozás helyére mennek
fel. Azonban hogy a legnagyobb dicsőség, ragyogás és fény közepette a
halál áll a szavak tengelyében, ez mindenképpen elgondolkodtató.
Ez a tapasztalat az apostolok számára kikerülhetetlen kérdőjel
lehetett, nem véletlen, hogy senkinek sem beszéltek róla Jézus
feltámadásáig (vö. Lk 9,36). Értelmezhetetlen, érthetetlen pillanat.
Királyság és szolgaság, győzelem és bukás, dicsőség és megaláztatás,
végső soron a minden élőt felülmúló erő és a halál kontrasztja teszi a
Színeváltozást rendkívüli nagyböjti tapasztalattá, amely minden emberi
elképzelést, reményt és gondolatot összezúz.
Emblematikus, hogy itt - akárcsak a Getszemáni kertben - Péter és
társai elalszanak. Jelképes kifejezése ez annak, hogy az ember képtelen
követni Krisztust az ő belső zarándoklásában. „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim nem a ti útjaitok” (Iz 55,8). Gondolataink elmaradoznak az isteni logika mögött, útjaink el-eltérnek az isteni léptek lendületétől, erejétől.
Nagyböjt annak az ideje, hogy Péterékhez hasonlóan mi is felébredjünk,
mi is meglássuk Jézust a maga dicsőségében, mellette pedig a két
férfit, akikkel haláláról beszélget. Ennek a párbeszédnek akarunk mi is
részévé válni. Lehetünk hallgatói, lehetünk társai Jézusnak. Verhetünk
mi is pusztai sátrat a Színeváltozás hegyén, ahogyan azt Péter szerette
volna tenni. De a legfontosabb az, hogy valóban felébredjünk az
álomból, vagyis kiszakadjunk emberi gondolataink fogságából, s ezáltal
lehetővé tegyük, hogy Krisztus is önmagát ragyogtassa fel szívünkben,
ne pedig mi akarjuk megszabni neki, hogy miként mutatkozzék előttünk.
Ezért szólít meg bennünket is az Atya szózata: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”
Ne önmagatokat, ne a vágyaitokat, elvárásaitokat, meggyőződéseiteket,
gondolataitokat, reménykedéseiteket, hanem őt, csakis őt, a halálában
megdicsőülőt, az emberi létezés legmélyebb sötétségében felragyogót!
Lehet, hogy mást fog mondani, mint amit várnánk. Lehet, hogy az ő fénye
nem az, amire mi vágytunk volna. Lehet, hogy nem szabadít meg olyan
kötelékektől, amelyektől szabadulni akarnánk mindenáron. Lehet. De aki
őt hallgatja, az a többet, az a teljességet nyerheti el.
Az emberben megvan a gyermekes vágy a csak jóra, csak fényesre, csak
ragyogóra. Ilyenkor valójában ahhoz a bennszülötthöz hasonlít, aki az
értékes árut pár csecsebecséért, fényes-ragyogó talmi ékszerért,
bizsuért, gyöngyért cserélte el az egész világot behajózó európai
kereskedőkkel. Mi nem az úgymond felhőtlen életet valljuk, hanem a
halálból feltámadót. Mi nem a könnyed öröm pillanatait akarjuk, hanem a
kereszt által megszenvedett boldogságot. Mi nem a neoncsövek
mesterséges ragyogását vágyjuk, hanem az igazi napot, az igazi fényt,
amelyet olykor esetleg felhő árnyékoz, de amelynek sugara életet,
melegséget hoz az egész teremtésbe. Mi a teljességet akarjuk, de az
csak a krisztusi úton, a Színeváltozásban feszülő hatalmas
ellentétpárok útján érhető el, közelíthető meg. Ez a nagyböjti üzenet:
ne önmagunkra támaszkodjunk, hanem Istenre. Lépjünk ki önmagunk
világából, hogy Istentől - még ha olykor az ő érhetetlennek tűnő,
paradox útjain is - visszanyerjük létünket Húsvét misztériumában. Erre
figyelmeztessen a nemrég elhunyt Nagy Gáspár Belátás című verse:
Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni
illetve lehet
csak az olyan rémült magánkaland
melyet a kétségbeesés kormányoz
s végkimenetele fölöttébb kétséges.
Dr. Török Csaba atya
|
|
|
