|
|
|
Nagyböjti gondolatok 2016 - február 14.
A szent 40 nap
|
Megkezdődik
a nagyböjt. Az Egyház ilyenkor gondolkodásra késztet. Az Egyház minden
évben megrendezi és felkészülésre szánja e szent időszakot. Mi a tét? A
bontakozás, a fejlődés, a mindig több érték befogadása. A boldogság
titka is ez: tud-e valaki kiemelkedni a vegetáció világából a tudás, a
művészetek, a szeretet és a transzcendencia magaslataiba. A kincs, a
hír és a gyönyör e világi kínálatai előbb-utóbb kevésnek bizonyulnak,
bár nélkülözhetetlenek a teljes emberség megválaszolásához. Éppen ezért
az Úristen mintegy hordozórakétának a testet adta, hogy annak
segítségével újra meg újra legyőzhesse a végtélen értékek felé vágyó
személy a visszahúzó gravitációs erőket.
Mi szükséges ehhez? Hogy az értelmes ember, a homo
sapiens tisztában legyen fennkölt céljával. Az élet nem játék, hanem
feladat. Út. De nem a semmi felé. Pál apostol a 2. Korinthusi levélben
így ír: „Krisztus levele vagytok, amelyre mi írtunk. Nem tintával, hanem az élő Isten lelkével, az élő szív lapjaira” ( 2Kor 3,3)
Istenem! Hogy kell vigyáznunk szívünk és értelmünk lapjaira, hogy kik
és miket írnak azokra. Sok-sok látogatott beteg testvérem között
megrendítő írások kerülnek elém lelkük lapjairól. Lajos atya! – mondták
a minap egy 87 éves, már napok óta delíriumban szenvedő betegről –,
éjszakánként ez a nő káromló és parázna szavakat ismétel. Istent vádol,
és valami szánalomra méltó, érzéki életről vall. Nyugtalan, és
kétségbeesettnek látjuk. Kérdezem: vajon ki, kik írtak lelke lapjaira?
Ő volt gyenge, nem tudta megválogatni a firkálókat? Miért volt gyenge?
A főszerzők, a szülők, akik elsősorban feleltek érte, nem vigyáztak rá?
Talán ők maguk is már oly mélyre süllyedtek, hogy csak ennyi telt
tőlük? Micsoda felelősséget hordoz minden főszerző és útközben belépő
író az emberi életek iránt!
Ó, mit írnak rá és mit nem írnak rá, és hogyan írják rá a drága
levelekre, Krisztus leveleire az információkat? Vannak-e
hivatástudattal rendelkezők magyar népünk vezetői között,
iskolaigazgatók, pedagógusok, apák, anyák, munkavezetők és egyéb
felelősök között, akiknek megszólal a lelkiismeretük e fönti kérdést
hallván? Hiszen ők azok meg a sajtótermékek főszerkesztői, a tévé, a
rádió elnökei, vezetői, akiknek módjukban áll jót, megnyugtatót írni,
közvetíteni. Nekik van módjuk a felelőtlen firkálókat, az Istent
nevetségessé tevőket, a parázna írásokat, jeleneteket, személyeket nem
engedni íráshoz, szóhoz jutni. Ők ne írjanak, ne szóljanak! Vörösmarty
egyik versét kissé szabadon idézem: kezünkben a gyermekek álmai,
tündérvilága a lelkes ifjúságnak, a ránk bízottak boldogsága. Játszani
ily nagy kincsek nem adattanak. Az Úri hölgyhöz című versből.
És mégis mily sokan játszanak. Nem lehet az erkölcstelenséget kihagyni,
mert akkor kevesebb lesz az olvasó, a néző, lecsappan a haszon. Jaj, de
szegényesek, de szánalomra méltók a szociális méhek hazánkban! Üresek,
unalmasak, közönségesek. Mint tanár, magam is levélíró, szociális
méheket alakítgató, megrendítve konstatálom, hogy hazánk ifjúságának
80-90% még ma sem kap információt Istenről, megváltásról, Jézusról,
örök életről, erkölcsi helyes normákról. Magam szinte kétségbeesve
rohanok hála Istennek egyre több pedagógus, orvos, politikus
testvéremmel, hogy minél több áldott fiatal és felnőtt lelkét elérjük,
és pótoljuk a drága kihagyott sorokat. Az említett nénihez aztán
odahajoltam, és kezdtem neki beszélni a szerető, irgalmas Jézusról.
Átadtam neki a gyönyörű üzenetet, hogy a szenvedés nem utolsó szó
életünkben, mert minden nagypéntekre húsvét következik. És a néni ekkor
csendesen elkezdett sírni.
Kerényi Lajos atya
|
|
|
