|
|
|
Nagyböjti gondolatok 2015 - március 18.
Dr. György Attila: Jézusért halt meg
|
A
szomorú történet a francia forradalom idejéből származik. Nehéz, nagyon
nehéz idők voltak ezek. Vallását senki sem gyakorolhatta szabadon és a
papoknak megtiltották, hogy misézzenek. A halálbüntetéssel való
fenyegetés ellenére voltak bátor papok, akik magánházakban, éjnek
idején mégis bemutatták a szentmisét.
Ez történt az egyik bretagne-i
falucskában is, ahol egy bátor pap misézett egy özvegyasszony házában,
akinek egyetlen kincse, leánykája, a kis Marika volt. Szentmise után
néhány szentostyát helyezett el a falon függő szekrényben, hogy a
haldoklókat távollétében is megáldoztathassák. A szekrénykét gondosan
bezárta és a kulcs számára valami rejtekhelyet keresett. A kis Marika
ekkor a pap elé lépett és így szólt hozzá:
– Add nekem Jézus kulcsát! Megígérem, hogyha kell, életem árán is megvédem.
A leányka szeretete és buzgósága meghatotta a lelkiatyát és a kislány nyakán függő láncra akasztotta a kulcsot.
Marika
nagyon boldog volt és öröme nőttön-nőtt, mikor arra gondolt, hogy
hamarosan eljön az a nagy nap, amikor ő is a szentáldozáshoz járulhat.
Hamarosan azonban igen szomorú dolog történt. Egy gonosz ember
följelentette az özvegyet, hogy a lakásán szentmisét tartanak. Az egyik
nap, mikor Marika egyedül volt otthon, katonákat látott a házukhoz
közeledni. Rosszat sejtett, ezért a faliszekrényhez lépett. A nyakában
hordott kulccsal kinyitotta, és az Úr Jézus testét kivette belőle.
Azután a hátsó kapun elhagyta a házat. A katonák észrevették, és miután
a lakásban senkit sem találtak, a leányka után siettek. Marika a
tengerpart felé tartott. Mikor látta, hogy hamarosan utolérik, a
keblében rejtező szentostyákat nagy áhítattal a nyelvére tette és
megáldozott.
Így ünnepelte a tenger zúgása és a közelgő katonák
fenyegetése közepette saját fehérvasárnapját. Keresztbe tette kezét a
szívén és szemét az ég felé emelve mondotta:
– Jézusom, életem árán is megvédelek Téged.
Közben
a durva katonák a közelébe értek. Ekkor Marika az üres szentségtartót
és a kulcsot a tengerbe dobta. Meglátták ezt az üldözők és ezért első
kérdésük az volt:
– Mi volt az, amit az imént a tengerbe dobtál? Te kis boszorkány!
Azután
ütlegelni kezdték, de a kislány hallgatott. A katonák erre még jobban
feldühödtek és átkutatták Marika zsebeit. Csak egy rózsafüzért találtak
nála és gúnyolódva a tengerbe dobták. Az ütések egyre szaporábban
érték, száján és orrán keresztül ömlött a vér. A kis Marika azonban
Jézusra gondolt és hallgatott. Ekkor az egyik katona belemarkolt a
hajába, ide-oda rángatta és ezt ordította:
– Ha nem vallasz be mindent, te átkozott boszorka, beledoblak a tengerbe, hogy fölfaljanak a cápák.
Mária
még buzgóbban imádkozott és hallgatott. Erre a dühös katona valóban a
tengerbe dobta. Mint hófehér angyal repült a tenger vize fölött, majd
alámerült a hullámokban. Rövid idő múlva még egyszer fölbukkant a
vízből fejecskéje és tiszta hangon ezt kiáltotta: „Jézus!” Azután a kis
vértanú eltűnt a hullámsírban.
Elképzelhetitek a falubeliek
szomorúságát, midőn értesültek a történtekről. Édesanyja azonban nem
esett kétségbe, hanem vértanú leányához méltó hősiességgel viselte el
gyermeke elvesztését. Nem öltött magára gyászruhát és azoknak, akik
vigasztalni akarták, keresztény nagylelkűséggel mondotta:
– Istennek hála, hogy az én édes Marikám vértanú halált szenvedhetett az Úr Jézusért.
|
|
|
