Úgy is lett, ahogyan azt a ragyogó Nap kívánta.
Szivárvány híd szelte át az eget, s az apró erdei manó már ébredezett. Megropogtatta, kinyújtóztatta minden porcikáját, s kezdte dörzsölgetni a szemeit.
Kinyitotta, aztán gyorsan visszacsukta. Nem akart hinni a szemének. Aztán akkorára nyitotta, amekkorára csak tudta.
- Hihi…..hihetetlen! Elaludtam, pedig nem is állt szándékomban! Eső esett, szivárvány lett, pedig én meg sem áztam. Simogattak, cirógattak: hisz nincs körülöttem senki!
- De igen! Én és a barátaim itt vagyunk! – szólt egy távoli fenséges hang.
- Ha-hallatlan! Szóltál hozzám, de nem vagy itt! Aztán újra körbetekintett.
- Nézz az égre! Velem akartál találkozni, hát nem?
- Ó, ragyogó Napsugár! Ha teljesülhetne a kívánságom!
- Ne késlekedj! A szellő felröppent majd Téged a szivárvány hídjára, s azon felgyalogolhatsz hozzám!
Így is történt. A szél felkapta, a szivárvány hídjára emelte. A szivárvány hídját a manó átgyalogolta, s aztán a Nap sugarára ültette, melengette. Egy idő után aztán így szólt hozzá:
- Későre jár barátom. Nyugovóra térek. Te is térj hát vissza tieidhez, s vigyél szívedbe melegséget nekik is. Menj csak bátran, mutatom az utat, ahogy lenyugszom.
- Ó, ragyogó Napsugár! Köszönöm, hogy valóra váltottad az álmom! Szívem teli melegséggel. Megyek is, hogy megosszam betegeimmel, kik bizonyára várnak már. Azzal bokrok alján, patak partján elillant.
Azóta is keresem őt erdei tisztáson, zúgó szellőháton, szivárvány hídján. Ha találkoztok vele, üdvözöljétek a nevemben is.