|
|
|
|
I. B. SINGER: OLE ÉS TRUFA, KÉT FALEVÉL TÖRTÉNETE
|
Valami
Istenhez hasonló van a fákban, gondolta Trufa. Néhány hónapig
levelekkel borítják magukat, aztán lerázzák őket. Amíg kedvük tartja,
nedvvel táplálják a leveleket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak.
Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Olét és hozza el
újra a nyarat, de a fa – szándékosan-e vagy sem – rá se hederített a
szavaira…
Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos
lehet egy éjszaka. Hívta, szólongatta Olét, remélve, hogy válaszol, Ole
azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott.
Trufa ekkor így szólt a fához:
- Elvitted tőlem Olét, vigyél hát engem is!
Ám a fa ezt a kérést sem vette tudomásul.
Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen
furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette
észre, hogy már nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél, Egészen más
érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ébredt.
Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése
töltötte el. Egyszeriben világos lett számára, hogy többé már nem a
szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, mulandóságra ítélt falevél,
hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos
hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, elektronjai
összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és az isteni
teremtésben elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Ole, és a szerelemnek
eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen
szeszélyektől függő érzelem volt már ez, hanem – mint maga a mindenség
– hatalmas és örökké tartó. Áprilistól novemberig, minden nap, minden
éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült,
megváltás jött el számukra. Lágy szellő emelte Olét és Trufát a
magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik
szabaddá lettek és egyesültek az örökkévalósággal.
V. Békés Ágnes fordítása
|
|
|
