|
|
|
Max Lucado: Értékes vagy
|
A
foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli
fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a
hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára.
Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a
szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot
hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt
bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban
laktak. A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat
osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany
csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal.
Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy
pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen
csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De
akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok
bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot
kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy
átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy
gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig
nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és
újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások
viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló
is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak
nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy
ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét.
Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta
kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért
persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke
pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy
valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy
belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha
már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán
ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor
nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken
szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a
többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt.
Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá
matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó
emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag
leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá
egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
|
|
|
