Megbocsátani többféleképpen lehet. Nagyvonalúan, fölényesen: „Ugyan kérem, szót sem érdemel!” Vértanú-képpel, szenvelegve: „Lám, ekkora kárt, fájdalmat okoztál. Nem, nem haragszom, de a sebeim véreznek.” Gőgösen: „Nem veszlek annyiba, hogy képes volnék haragudni rád. Mindig tudtam, mi lakik benned, mostvégre te is rájöhetsz arra, hogy ki vagyok én.” Bakafántosan: „Megbocsátok, de kérj bocsánatot!” Vagy hajszoltan, kényszeredetten: „Megbocsátok, mert ez a kötelességem. De felejteni, azt nem tudok.” És mohón: „Megbocsátok, de számítok arra, hogy mindent sokszorosan jóváteszel.” A megbocsátásnak ezek a formái torzképek, egy alapvető keresztény „erénynek” – a valóságban sajnos nagyon gyakran előforduló – torz és kompromittáló utánzatai. „Kegyetlen kegyelem” az ilyenfajta megbocsátás, még ha jóindulatból fakad is, sosem építő, boldogító nagylelkűség, igen sokszor egyenest a kegyetlenségnek valamiféle perverz változata. A bűnöst nemhogy kiemelné a nyomorúságából, inkább még mélyebbre taszítja. Aki a „megbocsátásnak” csak efféle változataival találkozott, annak könnyen elmehet a kedve attól is, hogy „megbocsásson”, attól is, hogy mások bocsánatáraszámot tartson. Az ilyen ember szokta mondogatni: „Jobb egy tisztességes ellenség tucatnyi hazug jó barátnál. Egészségesebb a harag és a megtorlást igénylő szemet szemért, fogat fogért metszőhideg szele ennek a megbocsátásnak miazmás, köhögtető légkörénél.”
Az evangélium-olvasó ember mégsem feledheti, hogy Jézusnak alapkövetelése volt, majdnem az egyetlen, amelyből soha semmi áron nem engedett, hogy az, aki tanítványának mondja magát, hajlandó legyen megbocsátani az ellene vétkezőnek. „Hétszer?” – kérdezte Péter. „Hetvenszer hétszer” – hangzott Jézus felelete. De a parancshoz Jézus példát és motivációt isadott. Mikor a tékozló fiú atyjáról beszélt, vagy amikor maga fordult a házasságtörőasszonyhoz: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél!” A krisztusi megbocsátás nem a rossznak udvarias hallatlanra vétele vagy éppen kimosdatása. A bűn, a sértés, kár, ártalom megoldásra vár, nem arra, hogy egyszerűen fátylat borítsanak rá. A krisztusi megbocsátás Istenre nyílik, még ha nem emlegeti is ezt föltétlenül. Arra, aki „nagyobb a mi szívünknél”, és eléggé hatalmas ahhoz, hogy jóvátegye a bűn-okozta roncsolásokat – a megsértettben és a sértés szerzőjében egyaránt. És a krisztusi megbocsátás testvéri mozdulat. A testvér a kegyelem egét úgy nyitja az esemény és a benne részesek fölé, mint maga is kegyelemre szoruló. „Szolgatárs”, aki az evangéliumi példabeszéd szerint maga is adósság-elengedésre szorul, az irgalom erőterében él, hogyne igyekeznék tehát irgalmasnak bizonyulni. A testvér testvére bűnében mindig bűnrészes is. „Mi bűnösök” nemcsak hasonlítunk egymáshoz abban, hogy irgalomra szorulunk, hanem felelősek is vagyunk egymásért. Valamelyest az én vétkem az a vétek is, amely ellenem irányul.
A megbocsátásnak ez a krisztusi módja elsősorban lelkület kérdése. Nem a külsőségeit kell ellesni, lehet megtanulni, hanem a belsőtartalmát. De azt tanulni kell, mert senki sem születik rá. A hit,az élet megrendüléseit Istenhez emelő, imádságos-elmélkedő gyakorlat alakíthatja ki. S ha valaki úgy érzi, hogy képtelen rá? Igyekeznie kell, és kérnie a hozzá szükségeseket. A külső formát azután – nagyon-nagyon változatosan – magától teremti meg ez a belsőtartalom. Talán ügyetlenül, tapogatózva, de nemegyszer váratlan zsenialitással is. Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvőszándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos.