A diákok ősidők óta állítják, hogy a kötelező olvasmányok unalmasak. Olvasnak ők is, olykor többet, mint a tanáraik. De világért sem a kötelező olvasmányokat, hanem valami mást. Legszívesebben a tiltott könyveket (ha ugyan vannak még ilyenek). Egy folyóirat nemrég a magyar irodalom legjobbjaitól kért olvasmányélményeikre vonatkozó nyilatkozatot. A vallomások – többek közt – arra a meggondolkodtató tényre is fényt vetettek, hogy tucatszám vannak író-emberek, akik felnőtt, sőt öreg fejjel is büszkék arra, hogy diákkoruk kötelező olvasmányait nem olvasták el; sem annak idején, sem azóta. A dolog annál tréfásabb, mert ezek az olvasmányok időről időre változtak. Amit az egyik nemzedék dugáruként hajszolt és olvasott, az vált az unalom és a büszke mellőztetés tárgyává néhány év alatt, és megfordítva. Egyébként, ami a minőséget illeti, a kötelező olvasmányok néhány ritka kivételtől eltekintve mindig a remekművek közül kerültek ki, érthető, hogy annak, aki a pad alatt vagy esetleg tehénlegeltetés közben elolvasta őket, felejthetetlen élményt jelentettek.
Vajon törvényszerűen nyűgössé és riasztóvá válik az, ami kötelező? Akár egy iskola, akár egy társadalom, akár egy etikai rend elvárás-rendszerében? Komolyan számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy e téren a mi közérzetünk betegedett meg. Rousseau-tól vagy Hobbes-tól Freudig annyian duruzsolták a fülünkbe a szabadság-kötelesség ellentétének individualista mítoszát, hogy a végén önkéntelenül is aszerint gondolkodunk. Elhittük, hogy a kötelesség csak a közösségbe való kényszerű beigazodásunk következménye, s így legföljebb a „szükséges rossz” minőségében és mértéke szerint épülhet az életünkbe.
Ha így megy tovább, megérhetjük, hogy a „kötelező” oktatásra fogott általános iskolás áldozatnak véli majd, hogy megtanulja az ábécét meg az egyszeregyet, s esetleg támadnak bátor emberek, akik holtig büszkék lesznek arra, hogy sohasem tanulták meg a helyesírást. Szerencsére lehet másképpen is gondolkodni a kötelességről. Dsida Jenő nagyszerű költeménye juthat eszünkbe, az Amundsen kortársa. Egy kishivatalnokról szól, aki lázasan, dermesztő téli hidegben elhárítja feleségének, két fiának marasztalását; nem maradhat az ágyban, hivatalba kell mennie, be kell fejeznie a zárszámadást.

„És fölkel az ágyból.
Míg dideregve mosdik,
régi latin szók jutnak eszébe:
Officium, officii = munka, tisztség, hivatás.
Debitum, debiti = adósság, kötelesség.”

A kötelességnek a szigorúan vallásos gyakorlatok terén is szerepe van. Megcsúfolása a szentmisének, hogy parancs lett az „ünnepnap misét becsületesen hallgass”? De hányszor vagyunk olyan fáradtak, kedvetlenek, hogy valóban csak azért megyünk el a vasárnapi szentmisére, mert legalább a kötelességünknek eleget akarunk tenni, s hányszor lett a minimális hűség effajta hősiességéből igazi imádság? Megalázó, restségre csábító a papra nézve, hogy olyanokhoz beszél, akik „bűn terhe alatt, sőt halálos bűn terhe alatt” kötelesek végighallgatni szavát? De hányszor épp a kötelesség objektivitása teszi szabaddá a prédikációt – szenzációkereső fogásoktól, a csüggedés vagy a pillanatnyi szeszély személyes mozzanataitól! Lehet elmeserkentő egy szónok számára az a tudat, hogy pillanatról pillanatra meg kell küzdenie hallgatóinak figyelméért, hogy újra visszajöjjenek,hogy egyáltalán ott ne hagyják, de a lényeges igazságok komoly számbavételére talán mégis az az erőtér alkalmasabb, amit valamilyen kötelességtudat alakít ki. Veres Péter panaszolta, hogy a mai színház sokkhatásokra törekszik. „Az igazi nagy mű– szögezi le – katharzist hoz, nem sokkot.” De egy kathartikus hatású színházi esthez nem tartozik-e hozzá a színház szentsége, a közönség bizalmának valamilyen előlegezése, vagyis épp a kötelességtudatnak egészen világos jelenléte? S ha a színházra érvényes ez, nem sokkal inkább a templomra meg a prédikációra? Félreértés ne essék! Nem a „szükséges rossz” kötelesség eszméjét akarjuk erősítgetni, nem is valami sztoikus kötelességmorált építünk: mind a kettő individualista fogantatású. Inkább azt mondjuk, nagy baj volna, ha teljesen kiveszne közülünk az a kötelességtudat s a kötelességnek az a szemlélete, amellyel „Amundsen kortársa” / „az én apám s a te apád, barátom!” / lázasan is a hivatalba indul, s amelyet a latin szavak őriztek olyan kidisputálhatatlanul az emlékezetében. Élet és evangélium? Jézus azt mondta, hogy neki eledele az Atya akaratának teljesítése. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Eljárta jeruzsálemi templomba az ünnepeken, a zsinagógákba szombat estéken. Nem egyszerűen azért, hogy magához ragadja a szót. És az árusokat meg a pénzváltókat kikergette a templomból, de azok ellen egy szót sem szólt, akiket fáradtan kedvetlenül a kötelességtudat vezetett oda. Megtanított arra, milyen az Atya, akinek a kezéből érdemes kötelességeink keresztjét elfogadnunk. A kötelesség kiszabásra s a kötelesség teljesítésre egyformán vonzó példát adott.